14.fejezet : Vallomás

.
Sziasztok!
Hát a mai nap mégis csak sikerült feltennem plusz egy fejit,
remélem van aki örül ennek. Jó olvasást kívánok hozzá.




 Mikor magamhoz tértem nem otthon voltam a saját szobámba.
 Valaki hátulról hozzáért a vállamhoz, erre én kiugrottam az ágyból
 és a szoba sarkáig meg sem álltam, ott összekuporodtam és
 úgy néztem körbe mintha az életem múlna rajta.
 Az ágy mellett ő állt és nyugtatni próbált.
- Szerelmem, nyugodj meg, már nincs semmi baj.
- Hagyj békén, ne gyere közelebb! - ordítottam.
- Bella, hallgass meg kérlek. - próbálkozott újra.
- Te is olyan vagy... - mondtam - Te is a véremet akarod! Csak játszottál velem.
 Annyira záporoztak a könnyeim, hogy alig láttam tőle Edwardot.
- Nem! Dehogyis, istenem, ne haragudj, el kellett volna mondanom neked,
 nagyon sajnálom.
- Mégis mit Edward, hogy vámpír vagy? Hogy tehetted ezt velem?
 Ez egyszerűen nem lehet igaz! - fakadtam ki. - Miért, Edward, miért? - hajtogattam.
- Én nem így akartam, bocsáss meg nekem. Soha, de soha nem bántanálak.
 Arca teljesen torz volt a fájdalomtól.
- De te vámpír vagy. Na és a többiek is? Honnan tudjam, hogy ti nem bántanátok?
- Édesem, mi eddig sem bántottunk, mi mind nagyon szeretünk téged.
 A másik, hogy mi csak állati véren élünk, nem bántunk embereket.
 Az a másik sajnos egy nomád vámpír volt, ő emberi vérrel táplálkozik. - magyarázta.
- De az, hogy lehet, hogy ti nem... nem öltök embert?
- Mi nem akarunk gyilkosok lenni, sok évtizede élünk emberek között,
 mi próbálunk olyanok lenni és úgy élni ahogy ők.
 Rengeteg energiát fektettünk és több évet, hogy tökélyre fejlesszük
 a vérszomjunkat és az önuralmunkat. - felelt.
- Akkor ti nem bántanátok engem?
- Soha! - csattant fel - Egyikünknek sem jutna ilyen az eszébe.
- Rendben. Kérhetek öt perc gondolkodási időt?
 Edward nagyot sóhajtott aztán megfordult az ajtó irányába.
- Persze kicsim, de kérlek ne felejtsd el, hogy szeretlek.
 Ezzel kisétált az ajtón és magamra hagyott.
 Ezt teljességgel lehetetlennek tartottam, vámpírok nem létezhetnek,
 de mégis igaznak tűnt.
 Mindíg is azt hittem, hogy csak egy ember elméje szárnyalt el
 a filmek világában, de nem. Ők vannak!
 És én itt voltam mindvégig közöttük és nem esett le.
 Ekkor jutott eszembe Edward hirtelen el és feltűnése semmiből a semmibe,
 a jéghideg bőr mindannyiuknál hiszen élőhalottak,
 na és az arany színű szemek hisz ilyen nincs a halandó embereknek.
 Ezek szerint ha embervért isznak vörös, ha állatit akkor arany színű lesz,
 bár ezt nem tudtam, a vámpírok minden filmben embereket szipolyoztak.
 Éreztem, hogy valami nem stimmel, de nem jöttem rá,
 azt hittem csak képzelődök, na és a morgások is ezért voltak.
 Én egy vámpírral szeretkeztem és egy vámpírba szerettem bele!
 Ha akartam se tudtam volna ezen a tényen változtatni.
 De hiszen nem is akartam!
 Ha vámpír, ha ember, nem számít, őt szeretem és csak is őt,
 ő sosem bántott volna, ha olyan lett volna, már lett volna alkalma,
 de nem tette mert tényleg ő is szeret engem.
 Milyen egy idióta voltam!
 Hiszen itt tényleg mindenki szeretett és tisztelt engem,
emberségem ellenére is, és nem utolsó sorban Edward megmentette az életemet.
 Bocsánatot kellett kérnem tőle azonnal, sűrgősen.
 Felpattantam és lassú léptekkel elindultam le a nappaliba.
 Lent mindenki feszült figyelemmel tekintett rám, így megálltam a lépcső aljába.
 Ahogy végigtekintettem rajtuk mind olyan gyönyörűségesek voltak.
 Végül nagy levegőt vettem és belekezdtem.
- Szóval, kezdeném egy bocsánatkéréssel, mert ezzel tartozom mindenkinek.
 Ne haragudjatok rám, nem akartam senkit megbántani a viselkedésemmel,
 csak egy kissé kiborultam. Nem minden nap tud meg olyan dolgot az ember
 amit eddig csak például filmben látott vagy csak regeként hallott.
 Sajnálom, hogy így reagáltam, hiszen ti soha nem bántottatok engem.
 Nekem nem számít, hogy mik vagytok emberek vagy... vámpírok. - ecseteltem.
 Esme és Alice kedvesen mosolygott és a többieken is látszott a megkönnyebbülés,
 csak szerelmem állt mereven, megkövülve.
 Egyenesen belenéztem aranyló méz szemeibe.
- Edward, főként tőled szeretnék elnézést kérni.
 Olyat vágtam a fejedhez amit nem akartam csak meg voltam rémülve.
 Tudom, hogy sosem bántanál, ha akartál volna ezer meg ezer alkalmad is
 adódott volna, de csak szeretetet és odaadást kaptam.
 Kérlek bocsáss meg! Semmin nem változtat, hogy vámpír vagy.
 Szeretlek. Nagyon szeretlek Edward Cullen. - végül rámosolyogtam.
 Ő viszonozta csillogó szemekkel és egy pillanat alatt átszelte a
 közöttünk levő távolságot átölelve engem. Mélyen a szemembe nézett.
- Nincs mit megbocsájtanom, nagyon szeretlek.
 Édes ajkait enyémre tapasztotta, én pedig elkábultan kapaszkodtam belé.
 A többiek egy ideig csendben kuncogtak, de a második perc után
 valaki krákogott egyet, hogy észbekapjunk, nem vagyunk egyedül.
 Mikor elváltunk, egymás derekát karolva Carlisle- ék felé fordultunk.
- Most pedig, szeretném tudni, hogy mi a teljes igazság.
 Mióta vagytok vámpírok, honnan valók vagytok és minden mást is
 ami veletek kapcsolatos.