Lélek tánc : 1.fejezet

Sziasztok!
Nagyon szomorú vagyok :( , hogy csak ennyi komit kaptam a végre.
Na, de ennek ellenére elhoztam az új történetem első részét.
Remélem fogjátok annyira kedvelni mint az előzöt és, hogy több
hozzászólással is megleptek!!!!!!!! 
Puszka



 Már nagyon régen történt, hogy vámpírrá váltam.
 Mennyi ideje is?
 Ó, igen, megvan.
 Már hetven éve.
 Rokonom egy szál sem maradt, így nem volt értelme
 Forksban maradnom.
 A legjobb barátom Jake is elhagyott, amikor látta
 mi lett belőlem.
 Azt mondta - Nem bírom elviselni a látványodat sem.
 A szerelmem pedig Edward Cullen, még emberi életemben
 elhagyott azzal a címszóval, hogy nem vagyok hozzá való,
 de hát én ezt mindíg is tudtam.
 Az egyik nap délután, kimentem sétálni arra az
 ösvényre ahol Edward elhagyott, akkor már egy éve,
 és leültem a kedvenc rönkömre.
 Annyira elméláztam, hogy észre sem vettem a mellettem
 termett Victoriát.
 Nem szólt semmit csak kacagott rajtam egyre közelebb
 lépkedve hozzám.
 Megszólalni sem bírtam, nemhogy megmozdulni!
 Gyönge emberként semmit sem tehettem ellene.
 Elkapta a torkomat, belém mélyesztette a körmeit,
 teljesen a rönkhöz nyomta a testemet.
 Akkor, ott... tudtam, hogy végem van.
 Meg sem próbáltam ellenállni, csak magamban a könnyeim
 közepedte elbúcsúztam mindenkitől akit szerettem.
 Egy szemvillanás alatt bele harapott a nyaki
 ütőerembe, ami óriási nagy fájdalommal járt.
 Gondolom, nem is akarta, hogy esetleg élvezzem.
 James elvesztése miatt engem bűntetett meg.
 Az eszméletvesztés határán abba maradt a maró érzés.
 Nem sikerült elvennie az életemet, csak részben.
 Mint utólag megtudtam, a farkasoknak köszönhettem,
 akik nem mások mint a Quileuteok... Jacobék.
 Victóriát elintézték, engem pedig messze elvittek az
 emberek közeléből, fel a lakatlan semmi közepére,
 a hegyekbe.
 Sajnos az átváltozásom megkezdődött, és nem tudtam ellene
 semmit tenni.
 Megölni Jake nem engedett, de ott hagytam meghalni és
 átváltozni... egyedül.
 Amikor magamhoz tértem a három napos kín szenvedésből,
 olyan maró szomj szorította és kaparta a torkomat, hogy
 azt hittem beleőrülök.
 Találnom kellett valami élelmet.
 Vért!
 Nekiiramodtam, hogy szomjamat oltsam, ekkor eszembe jutott
 egy család, akik elhagytak... Cullenék.
 Ők állatvéren éltek.
 Valamit nekem is innom kellett.
 Ösztönösen egy szarvasra vetettem magam és pillanatokkal
 később  már a vérét szürcsöltem nagy kortyokban.
 De ez nem volt elég, három után éreztem jobban magam,
 de így sem volt az igazi.
 Teljesen igazuk lett.
 Ez őrjítő érzés!
 Nem tudtam mikor lesz jó, mikor mehetek emberek közé úgy,
 hogy senkit se bántsak.
 Én két évet vártam a biztonság kedvéért... jól tettem.
 Mivel nem állt mellettem senki, így nehezebb lett mint
 gondoltam.
 De belejöttem és tessék, itt voltam hetven évvel később
 egy London felé tartó repülőn.
 Eldöntöttem, hogy oda költözök egy időre, úgy két-három
 évre, annál többet úgy sem lehet.
 Amint leszállt a gép, azonnal kerestem egy panziót,
 ott pedig egy kiadó lakást vagy házat.
 Nem kellett sokáig kutakodnom, rengeteg lehetőség akadt.
 A harmadik napon már költözhettem is a házba.
 Sima családi ház volt két szobával, nappalival, fürdővel
 és konyhával, akadt még kert és medence is.
 Mindezt csak a látszat kedvéért.
 Itt tengettem a napjaimat és néha-néha elmentem otthonról,
 hogy ne legyek feltűnő az embereknek.
 Sok érdekességet találtam Londonban, de ennek ellenére
 kezdtem halálra unni magam.
 Úgy döntöttem amíg itt tengődök, beiratkozok egy gimibe.
 Igaz, én már elvégeztem a középsulit, de ha már megtehettem...
 Több közül is választhattam.
 Hála istennek akadt egy olyan is, mint a Forksi gimi.
 Erdős részen állt, az eső itt is állandó volt, így a naptól
 sem kellett tartani.
 Elintéztem a beiratkozást és mivel szerdai nap volt,
 maradt öt napom a felkészülésre.
 Amíg el nem jött a hétfő, beszereztem mindent amire egy
 középsuliba szükségem lehetett, na és egy autót is.
 Egy Honda Civic-re esett a választás, méghozzá pink színben.
 Sosem voltam az a barbi és rózsaszín típus, de kezdtem
 megkedvelni, ezzel a kinézettel legalább jól is állt nekem.
 Pénzből nem volt hiány, a világ több részén is helyeztem
 bankba és hagytam kamatozni.
 Igazából semmi szükségem nem volt rá, de ha emberek között
 akartam élni akkor...
 Mielőtt elmentem volna a suliba, jól tele tömtem magam
 vérrel, hogy még véletlenül se essek kísértésbe.
 Hétfőn persze én voltam a fő látványosság, a szupercsúcs
 bomba csajszi. Hát igen, ez az egy amit sosem tudtam megszokni,
 hogy szép lettem.
 De kinek?
 Ők csak azt látják bennem, amit én is láttam emberként
 Cullenékben.
 Gyönyörűek, de mindd halottak, mint ahogy én is.
 A sustorgások, a fiúk fogadásai, hogy van-e pasim és, hogy
 hordok-e melltartót, mindd hidegen hagyott.
 Ez a gimi is több épületből állt, ezért nem tudhattam, hogy
 mi vár rám majd az ebéd szünetben.
 Pár diák volt olyan bátor, hogy leszólítson és dumáljon
 velem, na persze ezek nagy része fiú.
 Épp az ebédlő felé tartottam, hogy eljátszam a kamu kajálást
 amikor két olyan diák jött ki az ebédlőből, akik rám nézve
 elkezdtek sutyorogni.
- Te Lora, nézd azt a csajt, kiköpött úgy néz ki... - de a
 másik közbevágott.
- Igen, látom. De ki ez? Őt még nem láttam. - motyogta a másik.
 Fenemód elkapott a kíváncsiság, hogy mégis mi a fenéről
 beszélnek ezek ketten.
 Hamarosan megtudtam.
 Az ablak mellett egyszerűen lefagytam és a sírás kerülgetett,
 már ha lettek volna könnyeim.
 Sikítani akartam, de azzal csak magamra vontam volna a
 figyelmet.
 Csak ennyit bírtam kinyögni:
- Istenem... ez... ez lehetetlen! - itt elfogyott a levegőm
 pedig nem is volt rá szükségem.
 Öt kigúvadt szempár szegeződött rám az üveg másik oldaláról.
 Azoké, akiket egykoron szerettem, azoké, akiket a családomnak
 tekintettem és azoké... akik elhagytak.
 Abban a pillanatban, még kielőtt megmozdulhattak volna,
 én sarkon fordultam és óriási léptekkel, de még emberi tempóban
 elindultam az erdő felé.
 Nem vett észre senki, csak az járt a fejemben, hogy tűnjek
 onnan, meneküljek, nehogy utolérjenek.
 A könyveket ledobtam a fűbe az erdő szélén, és futva bevetettem
 magam a rengetegbe.
 Biztos voltam abban, hogy utánam erednek, de akadt egy kis
 előnyöm, hátha letudom rázni őket.
 Igen ám, csak egy valamiről megfeledkeztem... a leggyorsabbról
 közülük.
- Bella, várj! Az istenit! - kiáltott utánam Edward.
 Én csak futottam tovább és hátra fújtattam neki.
- Bella! Bella! - kiabált tovább.
 A hang egyre közelebbről jött.
 Nem akartam ezt!
 Nem akartam látni őket!
 Miért itt? Miért most?
 Már kezdett végre halványulni az emlékük.
 Miért kellett?
 Egyfolytában csak ezek jártak az agyamban.
 Már több kilóméteren túl voltam amikor elkapott a vállamnál,
 de én megpróbáltam lerázni magamról, abszolút nulla sikerrel
 és ennek az lett a vége, hogy a földön heveretem rúgkapálva,
 rajtam a védekező Edwarddal.
- Bella, nyugodj meg kérlek. - próbált csitítani.
- Azonnal szállj le rólam! Hagyj békén! - ordítottam.
- Kérlek, hallgass meg! - könyörgött.
- Tőletek... semmit nem akarok hallani! - sziszegtem - Engedj el,
 azonnal!
- Istenem! - az arca eltorzult a fájdalomtól - Hogy történhetett
 ez? - kérdezte inkább magától.
 Végre leszállt rólam, ekkor értek oda a többiek is és közre
 fogtak.
- Bella? - kérdezte egykori barátnőm szinte sírva.
- Hogy lehet... - lehelte Jasper.
- A fenébe! - sziszegte Rosalie.
- Bella, vámpír... - méregetett Emmett.
 Edward az egyik fának dőlt, arcát a kezeibe temette.
- Miért? Miért? - kérdezgette egyre magától.
- Én... nem... láttam... - akadozott Alice hangja.
- Ki tette ezt veled? - kérdezte Rose.
 De már meg is kapta rá a választ.
- Victória... - nyögte fogcsikorgatva Edward. - az egész...
 hiába való volt...
 Csak bambultam mindd az ötükre, nem értettem ezt Edward mire
 értette, de erre Alice is felszisszent.
- Mi volt hiába való? - kérdeztem rá.
- Majd később elmondjuk, de most nyugodj le. - kért kedvesen Jess.
 És már éreztem is magamon a képességét.
 Nem örültem neki, hogy az érzelmeimet birizgálja, de jól jött.
- Gyere el hozzásk és beszéljük ezt meg. - próbálkozott
 Emmett is - Carlisle és Esme...
 Nem hagytam befejezni.
- Soha! - csattant a hangom - Hagyjatok engem békén! Eddig is
 tökéletesen meg voltam nélkületek, ez után is megleszek.
 Engedjetek el! - követeltem.
- De Bella, mi csak... - kezdte Emmett.
- Emmett nincs de! Már rég túl tettem magam rajtatok. Titeket
 nem érdekelt mi van velem, hát ez után se érdekeljen. Felejtsetek
 el, mintha nem is láttatok volna. A számotokra már amúgy is rég
 meghaltam, nem igaz? Mit vártok tőlem? Hogy a karotokba omlok?
- Mi csak... nagyon meglepődtünk. - válaszolt Rosalie.
 Edward rám sem mert nézni, pedig igencsak kíváncsi voltam, hogy
 ő mit érezhet.
 Ki akartam olvasni a szeméből.
 De ő csak a fát markolászta és a fejét rázta háttal nekem.
- Srácok. Engedjétek, hadd menjen. Ezen azt hiszem mindenkinek
 túl kell lépnie.
- Nem Alice. Nekem nem. Én már hetvenegy éve túl léptem.
 Erre még Edward is odakapta a fejét.
- Igen, úgyhogy békén hagyhattok, tudok vigyázni magamra.
 Eresszetek.
 Mindegyikük félreállt az utamból, én pedig szó nélkül vissza-
 iramodtam a tankönyveimért és muszáj voltam visszamenni mintha
 semmi sem történt volna.
 Az angol órám kezdődött.
 Hála a teremtőnek már csak ez az egy órám volt hátra.
 Ki kellett bírnom.
 Itt nem szaladtam össze Cullenékkel, de a kocsimhoz menet már
 nem lett ekkora szerencsém.
 Ők két autóval tőlem jobbra parkoltak és persze amíg a verdához
 nem értem végig engem méregettek, de nem jöttek közelebb.
 Csak álltak és bámultak.
 Edward arcát - nekem érthetetlen módon - kín és fájdalom torzította.
 Rájuk sem akartam nézni.
 Beszálltam az autómba és úgy nyomtam a gázt, hogy majd kitapostam
 a kocsi lelkét.
 Hazaérve berohantam a házba, magamra zártam az ajtót és ha tudtam
 volna azonnali sírásrohamot kapok, de nem tudtam, így csak a
 szememet szúrták nem létező könnyeim.
 Folyton csak az járt a fejemben, ha tudtam volna... ha csak sejtem...
 de bolond voltam.
 Hát persze... Carlisle-nak London az otthona, itt született.
 Újra láttam őt és bevallom, egyáltalán nem tetszett ahogy
 kinézett.
 Az arca teljesen beesett, hatalmas lila foltok éktelenkedtek mindd
 két szeme alatt és koromfeketén csillogott a szemszíne.
 Éhezett.
 Borzalmasan festett.
 De miért is érdekelt ez engem?
 Nagyon felkavart, hogy láttam azokat akikről azt is hihetném, hogy
 csak a képzeletem szüleményei.
 Minden teljesen megromlott amikor megismertem őket, felborult az
 életem és elvesztettem mindent és mindenkit aki fontos volt
 számomra valaha.
 Ha nem szeretek bele egy vámpírba és nem kellett volna megvédenie
 Jamestől, akkor Victóriával sem találkozok és nem lennék az ami
 most is vagyok, na és persze el is hagyott az a szerelem akiért
 az életemet is feláldoztam volna.
 Igen, vámpírrá szerettem volna válni, de ő általa és vele élni
 a végtelenségig, nem pedig így mint egy kivert kutya.
 A hetven év alatt összesen két vámpírral találkoztam csak, de ők
 nem emberi vérrel táplálkoztak.
 Nem voltak sem túl beszédesek, sem pedig kedvesek.
 A magány a legborzalmasabb dolog a világon.
 Alice-től annó hallottam a Volturikról, az olasz vámpírokról és
 bizony párszor megfordult a fejemben, hogy csatlakozom hozzájuk
 csak azért, hogy ne legyek egyedül, de aztán mindíg elvetettem
 az ötletetés a magányomba maradtam.
 Talán ha találtam volna egy társat...
 Csak egy baj akadt ezzel, hogy sosem felejtettem el Edward Cullent,
 a nem létező szívem mindíg is érte dobogott, a hülye fejemmel
 sosem bírtam őt kipusztítani magamból, pedig próbáltam.
 Hiszen elhagyott, ott hagyott az erdőben, nem érdekelte többé,
 hogy élek vagy halok és én sem tudtam, hogy ő vele mi van.
 Alice sem jött többé, nem írt vissza e-mailen sem, sms-ben sem,
 még a számuk is megszűnt létezni.
 Akkor tőlem miért várták, hogy hallgassam meg őket?
 Nem irónikus?
 Úgy döntöttem nem törődök Cullenékkel többet és majd elköltözöm
 Londonból hamarosan.
 Engedtem magamnak egy forró fürdőt, hogy egy kissé felmelegítse
 jéghideg testemetés bekapcsoltam a hidromasszázst is.
 Az egész egy kis bizsergést éreztem csak, de megnyugtatott.
 Elmerültem a habok világába, közben pedig hallgattam a zenét.
 Egyszer csak Alice termett a kád mellett.
- Bella... - suttogta.
 A fülem így is hallotta.
 Olyan sebesen pattantam fel, azt is elfelejtettem, hogy meztelen
 vagyok.
- Te... hogy kerülsz ide? - kiáltottam fel.
- Jézusom Bella! - fordult el gyorsan - Ülj vissza a kádba!
 Észhez kaptam, ezért nem kellett kétszer mondania.
- Basszus Alice, mi a... - akadtam volna ki.
- Kérlek, hallgass meg. Nem akarunk neked rosszat, sem pedig
 zaklatni, csak... egyszerűen ledöbbentünk és örülünk, hogy látunk.
- Ennyi? Ez minden Alice, mert ha igen, ezért felesleges volt
 idejönnöd, akár el is mehetsz.
 Nem értettem minek jött hozzám.
- Nagyon... hiányoztál. - az arca őszinteséget tükrözött.
- Na ne nevettess. - vágtam fintort - Ha most nem futunk össze,
 mint eddig is éltétek volna a drágalátos életeteket. Én már
 emberként halott lennék. Érdekelt ez eddig titeket?
- Sajnálom... nem tehettünk mást, Edward ránk parancsolt.
 El kellett jönnünk.
- El kellett? Miért? Nem értem?
- Én nem mondhatok erről többet neked, ha tudni szeretnéd ezt
 a részét, Edwarddal kell beszélned.
- Na még csak az kéne nekem! Akkor ennyi?
- Tényleg sajnálom, de többet csak ő tud mondani.
- Ő kerek-perec közölte velem hetvenegy éve, hogy csak nyűg
 vagyok neki. - erre Alice megrázkódott - Nem voltam hozzá való,
 nem akart engem, ennyi. Ezen nincs mit beszélni.
- Bella, ez nem igaz. Akkor ott... hazudott neked, hogy el tudd
 engedni. Ő nem akart...
- Persze, hogy nem akart Alice... engem biztos nem.
- Teljesen félreérted. Edward meg akart védeni téged.
 Igazán kedves barátnőm? - az utolsó szót szinte sziszegtem -
 Hol voltatok amikor szükségem lett volna rátok? Megmondom
 én neked... TI sehol! A farkasok mentettek meg a haláltól,
 úgyhogy hagyjuk a rizsát. Szerettem, de ő csak játszott velem.
 Hagyjatok engem békén, elég fájdalmat okoztatok már nekem.
 Amikor ezt kiejtettem Alicenek eltorzult az arca a fájdalomtól.
 Már majdnem megsajnáltam.
- Bella... - nagy levegőt vett, majd kifújta - Edward azóta nem
 szólalt meg mióta eljöttünk Forksból, csak ha muszáj. Alig
 táplálkozik és már nem is mosolyog egy kicsit sem.
- És ez engem miért érdekelne?
- Oké, akkor mondom másként. Edward idén tervezte, hogy visszamegy
 Forksba megnézni téged.
- Minek is? Hogy élek-e még? Hát mostmár tudja, hogy nem.
- Igen, ezt eltaláltad. Ha még éltél volna 88 éves korod ellenére...
- 89  - javítottam ki.
- 89 éves korod ellenére akkor visszatért volna közénk, de ha nem
 akkor elment volna egyenesen a Volturikhoz, hogy kivégeztesse
 magát.
- Miért tenne ilyet?
- Kérlek beszélj vele, ő minden kérdésedre választ fog adni.
- És ha ez az egész engem már nem érdekel? - kérdeztem szemöldök
 felhúzva.
- Azért gondold át. A legnehezebb döntés volt az életünk során.
 Ha meghallgatod Edwardot, megtudod miért.
- Miért olyan fontos ez nektek? Hisz az csak a múlt. És én nem
 akarok vissza menni a múltba.
- Ha mégis meggondolnád magad, keress fel minket. Örülnénk neki.
- Nem valószínű, hogy így lesz.
 A nagy beszélgetés közben elkezdett kihűlni a vizem.
 A törölközőmért nyúltam, majd felálltam és magam köré csavartam,
 aztán kiszálltam hátat fordítva Alicenek.
- Azért mi várni fogunk. - és egy kis szellő kíséretében eltűnt.
 Kimentem a nappaliba ahol a bárbulton hagyta a címüket.
 Miért kéne nekem velük foglalkoznom?
 Bementem a szobába, felöltöztem, majd elmentem egy kis helyi
 plázába, hogy a dühömet vásárlásba fojtsam, aminek az lett a
 vége, hogy ott hagytam ezerkétszáz dollárt felesleges dolgokra.
 Amint alkonyodni kezdett, elmentem egy egész éjszakás sétára
 a környéken.
 Pirkadatra hazamentem átöltözni, összekészültem a suliba mindezt
 emberi tempóban, hogy addig is telljen az idő, fél nyolcra pedig
 már a suli parkolójában álltam.