Lélek tánc : 6.fejezet

Sziasztok!
Hát sikerült megoldanom a problémát, így már hoztam is az újat.
Örömmel látom, hogy a tagok is egyre gyarapodnak. :)
Remélem senkinek nem okoz majd csalódást ez a rész,
személy szerint nekem az egyik kedvencem lett, szeretném
ha ezzel nem lennék egyedül.
Jó olvasást.
Sok puszi mindenkinek!




 Minden napunk edzéssel telt.
 Egyszerűen nem értettük mit csinálhattunk, amivel kiérdemeltük
 a Volturi és csatlósai látogatását, bár Edward említést tett
 arról, hogy Aro foga régóta fáj szerelmem és Alice képességeire,
 ilyen fajta vámpírokra ugyanis még nem sikerült szert tennie a
 kis csapatába.
 Ahogy Edward nevezte őket GYILOKMÁN-ok, ugyanis mániákusan
 imádtak ölni, minden pillanatát élvezték, ha másokat szenvedni
 láttak.
Teljesen be voltam rezelve már csak amiatt is, hogy én
 nem büszkélkedhettem semmiféle képességgel, csak a puszta
 vámpírságom segíthetett, de a Volturi ellen?
 Ezek után már az is igen kevésnek bizonyult.
 Mindenki, minden szabad pillanatát a párjának szentelte,
 ha esetleg valami oknál fogva meghalnánk.
- Mit követhettünk el? - kérdeztem Edwardot az ágyunkon feküdve,
 összebújva.
- Sajnos, halovány fogalmam sincs, de lehet, hogy semmit. Lehet,
 hogy másokat keresnek, csak épp erre vezet az útjuk. - simogatta
 a fejem búbját.
- Előfordulhat, hogy nem hozzánk jönnek? - köröztem ujjammal
 a mellkasán.
- Bármi lehet. Alice, csak azt látta, hogy jönnek. Azóta nem volt
 újabb látomása.
- Ez igaz, de honnan tudhatnánk?
- Hát, ahogy Rosalie is mondta... megtudjuk, ha ideértek.
- Jah... - fintorodtam el - csak, hogy én nem repesek az örömtől
 a látogatásuk végett.
- Szerintem ezzel nem vagy egyedül. - siklott a keze a hátamra,
 majd egy gyors és határozott mozdulattam magára rántott, én
 pedig felkacagtam.
- Na, de kérlek! - kuncogtam.
 Olyan hirtelen és követelőzően csapott le ajkaimra, hogy abban
 a pillanatban elszállt belőlem minden félsz és gondolat, a helyét
 tűz, a perzselés és az egymás iránti végtelen szerelem vette át.
 Edward csókja volt az én gyógyírem minden rosszra, megsebzett
 " lelkemre ".
 Örökre így akartam maradni, abban a heves pillanatban, csak vele,
 imádottam karjaiban.
 De az élet... nem épp volt kegyes.
 Két nap elteltével, megérkezett a rémálom csapat.
 És én még ezekhez akartam csatlakozni?!
 A klánunk kint várta őket a hátsó udvaron, az erdő borította részen.
 Egyszer csak felbukkantak, ráérősen lépkedtek, felszegett fejjel,
 mintha az övék lenne az egész világ.
 Már a kinézetüktől is kirázott a hideg.
 Mindenüket fekete és piros borította, mintha az éj sötétje szállt
 volna rájuk vérrel szennyezve, na és a szemük!
 Olyan vörösen izzott, mint a pokol tüze.
 Már a puszta jelenlétüktől a frász kerülgette még a vámpírt is.
 Öt lépésnyi távolságra álltak meg előttünk.
 A legelső szembetűnő dolog a legnagyobb darab srác lett, aki
 azonnal rám meresztette lángoló tekintetét, majd egy kis időre
 rá a többiek is követték a példáját.
 Aztán Carlisle előrelépett sorunkból üdvözölni őket, mivel régi
 ismerősöknek számítottak.
 Levéve a szemüket rólam Carlisle-ra néztek.
- Isten hozott benneteket kedves barátaim, mi járatban vagytok
 errefelé? - mosolygott kedvesen a hét pokolfajzatra.
- Köszönjük drága barátom. - felelte nyájasan a nagyvezér Aro.
 Koromfekete haja aprókat lengett a kis szellőtől.
 Marcus, valószínűleg a legvénebb és Caius az aranyhajú
 búskomor képű, csak biccentett egyet fennségesen.
 Az örzők meg sem mozdultak, úgy álltak ott, mint akik odaragadtak.
- Az igazság az kedves Carlisle, hogy igazságot jöttünk szolgáltatni,
 amolyan szemet-szemért fajtát, tudod hogy van ez. - legyintett,
 mintha csak valami apróságról beszélne.
- És ha szabad megtudnom, mifélét? - kérdezte Carlisle szemét összehúzva.
- Nemrégen kaptunk egy levelet, bizonyos Alaintől... - erre mindenki
 kimeresztette a szemét.
 Alain?
 Hogy jön a képbe Alain?
 Elképzelni sem tudtam.
 Értetlenségünket látva folytatta.
- Eme személy, azt írta nekünk, hogy egy bizonyos Bella, aki ha jól
 gondolom ő lenne - mutatott felém - becsapta, megcsalta és meg akarja
 öletni.
- Hogy micsoda? - mozdultam volna, de Edward visszafogott.
 Mélységesen felháborodtam.
- Bella... - nézett rám Carlisle - kérlek, hallgasd végig.
 Persze ahogy én mozdultam, a pitbullok is ugrásra készen álltak.
- Rendben - feleltem - de már annyit most elárulhatok, ez alap hazugság!
 A tudtommal Demetrinek nevezett alak úgy meredt rám, hogyha szemmel
 ölni lehetett volna... de nem ijedtem meg tőle, büszkén álltam a
 tekintetét.
- Kérlek, folytasd. - fordult apósom Aro felé.
- Szóóóval - nyújtotta el a szót - Alain azt állította merénylet készül
 ellene, mert rájött, hogy Bella - nézett ismét rám, majd vissza -
 megcsalta Edwarddal... a fiaddal - mosolyodott el gúnyosan - és amiért
 rájött, el akarják tenni láb alól.
 Ekkorra már totálisan fújtattam.
 A szemét, mocsok állat!
 És én még sajnáltam!
- Azt is írta, hogyha nem jelentkezik nálunk öt nap múlva, akkor eltették
 az útból, és hát Alain nem jelent meg.
- Ha ilyen meg is történt, már ami az útból eltételt illeti... nem értem
 mit érint ez titeket, hisz nap mint nap előfordul hasonló eset, hogy
 ketten egymásnak ugranak és a jobbik győz, nem igaz? Ha ti tényleg ezzel
 foglalkoznátok... amit nem tesztek - emelte ki Carlisle - akkor millióegy
 dolgotok akadna, és már a fél vámpír populáció kihalt volna.
 Erre a kijelentésre igencsak lefagyott az a bárgyú vigyor a képükről.
- Nos - kezdte ismét Aro - valóban nem említettem még a valódi okát -
 érintette egymásnak az ujjait - az igazság az, hogy Alain... Demetri
 édes testvére volt. - hallottam amit mondott, de nem akartam hinni a
 fülemnek.
 Tehát az-az izomagy ezért meresztgette annyira rám a szemeit, ahogy
 meglátott.
 Istenem!
 Demetri?!
 Ez most komoly?
 Úgy kapaszkodtam Edwardba, hogy az inge is megreccsent a szorításom alatt.
- Demetri? - kérdezte Carlisle hitetlenkedve - De hát, ő vega volt és
 tudtommal soha nem említette egy szóval sem, hogy lenne akárkije is.
- Demetri nagyon régóta a családunk megbecsült tagja. Gyere ide kérlek.
 - hívta magához az említett személyt, aki szó nélkül ott termett - Már
 régóta velünk él, ő változtatta át az öccsét, hogy legyen vele valaki az
 emberi múltjából... de Alain, túlságosan szerette az embereket és nem
 volt képes... - húzta el a száját - bántani őket, ezért a másik utat
 választotta, de attól a tény... az tény marad, így hát neki van joga
 a bosszúra. Mi már megtárgyaltuk útközben, hogy mi lehet a két legméltóbb
 büntetés ezen két alattomos cselszövőnek.
 Edwarddal egymásra néztünk és azonnal megkapaszkodtunk egymásba.
 Tudtuk, hogy nagyon rosszra fordult a kocka.
- De hát, mi... - kezdte volna Emmett.
 Mi ránéztünk, összehúztuk a szemöldökünket és nemet intettünk a fejünkkel.
 Nem akartuk, hogy Emmett és Jasper is belekeveredjen, nekik is ott voltak
 a feleségeik.
 Sógorom azonnal vette a lapot és nem folytatta.
- Tehát - fordult Aro felé Edward - Mi lenne az-az igazságtalan büntetés?
 Demetri szeme azonnal lángra kapott.
- Igazságtalan? - sziszegte - Tán nem halott az öcsém? Te nem vagy az ő
 nőjével?
 Bár ez tény volt, mégsem innen néztük a dolgokat.
 Erre már nekem is lépnem kellett.
- A te drágalátos öcséd - fröcsögtem mérgemben - meg akart engem ölni
 és Edwardot is... jogos önvédelem volt.
 Demetrinek felhúzódott a fogáról az ínye.
- Te cafka, ne merészelj nekem önvédelemről beszélni! Te voltál aki
 félrelépett, az öcsém jogosan akarta megtorolni az őt ért sérelmeket!
- Ááá, értem! Tehát, neki szabad, nekünk nem. Ha ezt nyugodt körülmények
 között meg tudtuk volna beszélni vele, nem történt volna ilyen.
 De neeem! - gúnyolódott Edward - A te drágalátos öcsikédnek le kellett
 ütnie Bellát, megkötöznie és fogvatartania.
 Demetri úgy sziszegett mint egy kobra, talán még mérget köpni is képes
 lett volna.
- Inkább térjünk a tárgyra. Miféle büntetést akartok TI kiszabni NEKÜNK?
 - kérdeztem államat felszegve.
 Aro, Demetrire nézett, aki pedig őrá és csak egy bólintást váltottak.
 Éreztem, hogy ez semmi jót nem jelent.
 Edward teste is teljesen megfeszült.
- Azt hiszem Demetri, jobban fogja élvezni, ha szenvedni lát titeket,
 mint halottnak. Abban nincs semmi élvezet. - Edward azonnal támadó
 állást vett fel sziszegve, mire a többiek rögtön követték, velem együtt
 - Alec, kérlek... - mondta nyáltól csöpögve az egyik ikernek.
 Mindenki rettegve nézte ahogy előrelép és azonnal támadásba lendül.
 Elmenekülni késő volt.
 A kezeiből fekete bénító füst szállt ki, ami egy pillanat alatt elérte
 a Culleneket, akik sikoltozva vesztették el minden érzéküket.
 Edward és én rémülten álltunk és néztük a többi családtagunk kétségbeesett
 vergődését.
 Azután visszakaptuk a fejünket Arora, aki épp a szőke démon felé intett.
- Jane... - szólította.
- Igen, mester. - felelte.
 Ő is előrelépett, ekkor Edwarddal mindketten hatalmas lendülettel ugrottunk
 felé, de már későn.
 A fülem csak egy szót érzékelt.
- Kín! - nézett ránk a szuka.
 Ahogy ezt kiejtette a száján, mindketten fájdalmak közepedte csapódtunk
 a földnek és sikítoztunk az elviselhetetlen fájdalomtól.
 Vonaglottam a sárban és teljesen tehetetlen voltam, jobb szerettem volna
 azonnal meghalni mint ezt átélni, már Edwardra sem tudtam koncentrálni,
 eszemet vette a kibírhatatlan kínszenvedés és fogalmam sem volt hogy
 történhetett, de egy idő után feladtam és a tudattalan, mély és sötét
 bugyrába merültem.