Lélek tánc : 2.fejezet

Sziasztok!
Már itt is vagyok!
Nem sokat fűznék hozzá, remélem mindenki
meg lesz elégedve ezzel a résszel is.
Jó szórakozást.
Puszi mindenkinek.


 Elindultam a biosz terem felé, ekkor rámtörtek a régi emlékek,
 amikor Forksba emberként tettem ezt.
 Első nap a Forksi gimiben, bioszon... Edwarddal.
 Gyorsan megráztam a fejemet és elhesegettem ezeket a gondolatokat.
 Imádkoztam, hogy itt nehogy úgy legyen mint Forksban, de
 természetesen pechem volt.
 A diákok szinte már mindd elfoglalták a helyüket és bizony
 Edward Cullen ott ült bent az ablak felöli oldalon, a leghátsó
 padban és persze csak neki nem akadt padtársa.
 Eddig.
 Milyen meglepő, nem igaz?
 Amint megláttak a csoporttársak, némelyiknek tátva maradt a szája,
 mások pedig sutyorogni kezdtek, Edward viszont úgy mint régen
 megmerevedett ültében és csak nézett rám korom fekete szemeivel.
 Mindketten tudtuk, hova kell ülnöm.
 El kellett volna mennem?
 Menekülnöm kellett volna tőle?
 Nem, nem adtam meg neki ezt az örömet.
- Atya isten! Nézd, hogy hasonlítanak. - hallottam balról.
- Tuti, hogy valami rokoni szál fűzi őket össze.
 Ha tudták volna milyen közel állnak az igazsághoz, csak kicsit másképp.
- Szervusz, Bella. - mondta csak számomra hallhatóan.
- Szia, Edward. - köszöntem ugyanígy.
 Egy ideig kínos csend telepedett, de aztán én kezdeményeztem.
- Te küldted a nyakamra tegnap Alicet?
 Ő erre kissé megrázta a fejét.
- Szó sincs róla. Tudod milyen, ha egyszer valamit a fejébe vesz.
- Az már igaz. Átkozott kis kobold. - forrongtam.
 Nem szólt többet csak engem nézett egész órán, ami rohadtul bosszantott.
 A diákokról már nem is beszélve.
- Mi lenne, ha nem engem bámulnál folyton?
- Ne haragudj, de... - akadt benne a szó.
- De... de, mi?
- Csak olyan gyönyörű vagy még mindíg.
- Óh, jézus. Hagyjuk ezt a kamu dumát! Ezt fejezd be, oké?
- Te akartad tudni, én csak válaszoltam.
- Ja, persze. - nyomtam egy grimaszt és elfordultam - Ne bámulj!
 Mint aki meg sem hallotta, ugyanúgy méregetett tovább.
 Gondolkodtam rajta, hogy kibököm a szemét tollal, de azt csak az
 írószerszám bánta volna.
 Amint vége lett az órának, szó nélkül összepakoltam és mentem angolra,
 magam mögött hagyva Edwardot.
 A tesin és a fizikán szerencsém volt, egy Cullen sem zavart, ebédnél
 már más volt a helyzet.
 Külön asztalhoz ültem és úgy tettem mintha a kólát kortyolgatnám,
 még jó, hogy fémdobozosat vettem.
 A Cullenek tőlem jobbra a sarokban ültek és persze, engem bambultak.
 Majd megevett a penész, hogy megtudjam mi jár a fejükben.
 Emberként hányszor elképzeltem, hogy visszajönnek, hogy csak egy rossz
 tréfa az egész, és én megint ott lehetek Edward ölelő karjai között,
 de akkor nem így történt, viszont ekkor megvolt a lehetőségem, hogy
 visszakapjam őket, kivéve Edwardot.
 Mint Alice-től megtudtam ő volt ennek az egésznek a kitalálója, csak
 egy valamit nem értettem.
 Emberként miért hazudott nekem, és amint megtudta, hogy vámpír lettem
 miért akart bevallani mindent őszintén?
 Miért?
 A tornán nagyon vigyáznom kellett nehogy megsebesítsek valakit az
 erőm miatt, annó a bénaságomtól kellett tartaniuk.
 Cullenék csalódottak voltak, hogy tényleg nem foglalkoztam velük,
 bár kezdtem őket megsajnálni.
 Hazaérve ledobtam magamról a ruhákat és vettem egy forró fürdőt.
 Bár csak egy nap telt el a Cullenekkel való találkozás óta, a
 kíváncsiság átjárta minden agysejtemet, így az győzedelmeskedett.
- A fene essen beléd Edward Cullen! - duzzogtam.
 Felvettem egy kényelmes szabadidő ruhát és nekkiindultam felkeresni
 őket a megadott címen.
 Gyalog tettem meg az út egy részét ezért ezzel nem feltűnősködtem
 akárhol is laktak.
 Amint kiértem a lakott területről, futva tettem meg a maradék utat.
 Pár száz méterre megéreztem az illatukat, ami egy tanya szerű helyre
 vitt, de persze a tanya helyén egy óriási ház állt, nagyobb mint
 a Forksi, csak régimódibb.
 A fák és bokrok tökéletesen takartak mindent a kíváncsi szemek elől,
 az elülső udvart gyönyörű virágok borították és egy csodaszép halastó,
 ez mindd Esme munkája volt.
 Amint a tornácra értem Alice már repült is felém.
- Tudtam, hogy eljössz! - fékezett le előttem.
- Ne nagyon örvendj Alice, tudod miért jöttem.
- Igen tudom, de akkor is örülök, gyere be.
 Bementem Alice mögött.
 Első pillantásra hasonlított a Forksi villájukra, de a színek mások
 voltak, sötétebbek... a bútorok viszont nagyon modernek.
 A nappali itt is tágas, minden a fekete és a barack színvilágát alkotta.
 Mindenki jelen volt, kivétel egy személyt... Edwardot.
 Az első gondolatom az volt... gyáva!
 Vagy nagyon csöndben meghúzta magát, vagy nincs az épületben.
 Mindannyian hatalmas szemekkel figyeltek, leginkább Carlisle és Esme.
- Drága kicsikém... - lehelte Esme.
- Tényleg megtörtént. - suttogta Carlisle.
- Ez van... sziasztok.
- Szervusz. - köszöntek vissza.
- Edwardhoz jöttem, beszélgetni szeretnék vele. Lehetséges lenne?
- Persze, gyere megmutatom a szobáját.
 Hát persze, hogy a harmadik emeletre kellett menni, annyi különbséggel,
 hogy egy szoba volt csak.
 Forksban Alice-ék szobája állt szemben Edwardéval.
- Én akkor lépek is. - mondta Alice és el is tűnt.
 Bekopogtam.
- Gyere csak. - szólt ki halkan.
 Benyitottam és elhűltem amit láttam... ürességet.
 A szoba szinte üresen állt, a színek a sötétzöld és a barna voltak.
 Nem akadt bent más csak egy asztal, egy hintaszék ami kiköpött mása
 volt az enyémnek Charlie-nál, és egy polcos szekrény tele a mi közös
 fényképeinkkel a tizennyolcadik szülinapomról, ami nagyon balul sült el
 egy kis papírvágás miatt.
 Ezen annyira meglepődtem, hogy mozdulni sem bírtam.
- Mi... mi ez az egész Edward? Ez miért... mégis mi a fene ez? - akadtam ki.
 Edward a pillái alól nézett fel rám a székből.
- Azonnal magyarázatot követelek Edward!
- Ezek a mi közös képeink.
- Azt én is látom, de miért?
- Mert csak ez maradt nekem belőled.
- Te akartad, hogy így legyen, hát megkaptad.
- Én azt szerettem volna, hogy boldog légy. Ebben én csak gátoltalak.
 Velem nem lehettél, nem tudtam emberi életet és biztonságot biztosítani,
 a szerelmem kevés volt.
- Ezt az én dolgom lett volna eldönteni, nem a tiéd. Tökéletesen boldog
 voltam veled.
- Folyton veszélyben voltál!
- Nem igaz, mindíg te védtél meg. Miért nem változtattál át?
- Sosem akartam, hogy olyanná válj mint én, és nem azért mert nem szerettelek.
 A lelkedet akartam védeni, de te olyan makacsul ragaszkodtál a vámpír léthez,
 én pedig képtelen voltam megtenni. Azt reméltem, ha elhagylak boldog leszel
 egy ember férfi mellett, akivel gondd nélkül leélheted az életedet. Ehelyett
 pedig... tessék - mutatott rám - mit tettem veled? Elfeledkeztem Victoriáról
 és ez lett a vége. Annyira sajnálom Bella, azért tettem mert szeretlek.
- Mert szeretsz? - kérdeztem felemelt hanggal - Ha szerettél volna akkor velem
 maradsz és ketten mindent megoldunk.
- Ugyan olyan makacs vagy mint régen.
 Erre karba tettem a kezem és felhúztam az orrom.
- Egyáltalán nem vagyok olyan mint régen, de te ezt honnan is tudnád.
- Igaz, sok idő eltelt azóta, de akkor ha lehet szívesen megismerném az
 új Bellát.
- Ugyan minek? Miért akarnád te ezt? Na meg teljesen felesleges is lenne,
 ugyanis jövőhéten elmegyek és nem valószínű, hogy találkoznánk még.
- Tényleg érdekelne mi történt veled az elmúlt hetven évben, hiszen én azt
 hittem, hogy boldogan leélted az életedet. Ha tudtam volna...
 Soha nem hagytalak volna magadra Forksban.
- Ezen már kár rágódni, vámpír lettem csak nem úgy ahogy terveztem, de én
 mint tudjuk mindíg is peches voltam.
- Miért volt fontos neked, hogy átváltoztassalak?
- Tényleg tudni akarod?
 Egy bólintással válaszolt.
- Soha nem találtam a helyem az emberek között, mindíg szerencsétlenkedtem
 mindenben. Úgy éreztem, én nem ide tartozom. Ha akadt olyan fiú akinek
 tetszettem és elhívott randizni, elmentem, de egyszerűen semmi vonzódást
 nem éreztem irántuk. Bezzeg amikor téged megláttalak életemben először...
 úgy belédzúgtam, mint a részeg az árokba. - Edwardnak mosoly bújt meg a
 szája sarkában - Éreztem, hogy te más vagy... nem emberi... nekem való.
 Imádtam minden érzést ami veled volt kapcsolatos, hogy tartozom valakihez,
 aki olyan mint én. Azt hittem ez örökké tart majd, de naív emberként tévedtem.
 Nem is tudom miért hittem, hogy pont ÉN kellhetek egy fesőbbrendű lénynek.
 Megszakadt a szívem amikor elhagytál. Csak miattunk akartam vámpírrá válni.
 - Edward csak nézett rám nagy bociszemekkel.
- Bella... nem tudtam, hogy ilyen erősek voltak az érzéseid irántam, a te
 boldogságodért hagytalak el.
- Csak, hogy nekem nélküled nem kellett semmi, élni sem akartam. Vissza
 akartalak kapni, érezni, de te nem jöttél.
- Istenem mit tettem veled! - szisszent fel.
- Ne törődj vele, már nincs ami fájjon.
- De én nem ezt akartam. Bella, én még mindíg téged szeretlek, sosem
 feledtelek.
- Ne mondd ezt nekem, ez nem igaz.
- De ez az igazság! Majd beleőrültem a hiányodba, abba, hogy más ölel és
 csókol, hogy más képes téged boldoggá tenni helyettem. Neked boldognak
 kellett volna lenned, élned, a francba is.
- Igen, boldogan... veled.
 Megfogtam a kilincset, hogy elmenjek, nem bírtam tovább ottmaradni.
 Akkor döbbentem rá, hogy még mindíg ő az igazi, őt szerettem mindíg is.
 Egy pillanat alatt mellettem termett és rátette a kezét az én kézfejemre.
- Kérlek... ne menj el, maradj velem, nem bírnám ki mégegyszer nélküled.
 Nagyon összezavarodtam ahogy a bőrünk összeért.
- Neked... meleg... a kezed... - nyögtem meglepedten.
- Ezt te nem tudtad? - húzta össze a szemöldökét - Ha te is átváltozol,
 olyan lesz egymásnak a testhőmérsékletünk mintha emberek lennénk. Puha és
 meleg.
- Honnan kellett volna tudnom? Hozzám soha senki sem ért még.
- Hogy-hogy? Nem találkoztál másokkal?
- Csak kettővel, de nem érintkeztünk. - mondtam felháborodva.
- Ne haragudj, én csak azt hittem...
- Mégis mit? Hogy van, vagy volt valakim?
- Én... - hebegett.
- Nem Edward, nincs és nem is volt.
- Tehát akkor te még...
- Igen, én az vagyok, és már az is maradok! Mennem kell. - ideges lettem.
 Hogy gondolhatta rólam ezt?
- Ne! Kérlek ne menj! Maradj velem, szeretlek. Soha többé nem akarok nélküled
 élni, se létezni.
- Sajnálom Edward, nem lehet. Én már nem érzek úgy. Kihalt belőlem minden
 amikor elhagytál.
- Bella, kérlek, sze...
- Ne mondd ki még egyszer ezt a szót, az már csak a múlt.
- Nekem nem! - mondta fájdalmas éllel a hangjában.
- De nekem igen! - néztem vele farkasszemet - Viszlát, Edward.
 Ő csak elengedett és leeresztette a kezét maga mellé.
 Teljesen összetörtem őt.
 Jelenleg ő járt úgy, mint annó én emberként.
 Bár nagyon szerettem, mégsem tudhatta meg soha, nem árulhattam el.
 Azok után amiken átmentem, hülye lettem volna bevallani egy ilyen dolgot.
 El kellett Edwardot felejtenem... örökre.
 Úgy gondoltam ami egyszer elromlott, nem lehet helyre hozni, az ilyenből
 mindíg csak baj lesz és mégsem csinálhattam úgy, mintha mi sem történt volna.
 Lesuhantam a lépcsőkön, ki a bejárati ajtón át, senkitől még csak el sem
 köszöntem.
 Nem bírtam elbúcsúzni, annyira fájt nekem ez az egész.
 Azt hittem ha csak elhúzok onnét, hogy senki szemébe nem kell belenéznem
 könnyebb lesz elválnom tőlük.
 De nem volt jobb... sőt, nagyon is borzalmas volt.
 Itt hasadt meg a szívem véglegesen.
 Nem elég, hogy szégyelltem magam, de még lelkiismeret furdalásom is lett.
 Megint könny szúrkálta a szemeimet, de nem történt semmi, pedig azt kívántam
 bárcsak istenesen kisírhatnám magam.
 Nem tudtam... már nem.
 Visszairamodtam a lakásomba és bezárkóztam a szobámba, összegömbölyödtem
 és két napig ki sem mozdultam.
 Pénteken bementem az iskolába, bár nem láttam értelmét, vittem egy igazolást
 is a hiányzásomról náthára panaszkodva.
 Nem akartam, hogy ilyen csekély dolog miatt kössenek belém, így is olyan sok
 mindenről kellett hazudoznom, de bevették és ez volt a lényeg.