Lélek tánc : 3.fejezet

Üdv mindenkinek!
Íme már itt is az új, remélem gyors voltam
és örültök neki.
Komizzatok sokat.
Puszika



 Ez a nap nagyon lassan akart eltelni, és még arra is ügyelnem kellett,
 hogy össze ne fussak a Cullenekkel, ezért az ebédlőt is messze elkerültem.
 Mikor hazaértem azt hittem seggre ülök, nem más volt a nappalimban...
 mint Edward.
- Te... - sziszegtem összehúzott szemekkel.
- Igen, én. Sajnálom, hogy csak így betörtem, de nem tehettem mást.
 Három napja nem jelentél meg a suliban, meg kellett néznem itt vagy-e még.
 Miért kínoz engem?
 Miért nem hagy békén?
 A dühtől szúrta a könny a szemeimet és ökölbe szorult a kezem.
- Mégis mi a jó büdös francot akarsz még tőlem Edward? - kérdeztem a szemem
 le sem véve róla.
- Már mondtam... téged. Itt vagy, amit alig bírok felfogni és elhinni,
 de te most itt vagy és én nem engedlek el még egyszer magam mellől.
 Csak hábogni voltam képes.
 Mégis, hogy képzeli?
- Mit teszel ellene? Már nem vagyok a tiéd, talán soha nem is voltam.
 - vágtam az arcába.
 Erre elémsuhant, a tekintete perzselt.
 Elkapta a csuklómat, hogy szinte fájt.
- De igen, az enyém vagy. - szűrte ki a fogai között - Az enyém voltál, vagy,
 és leszel is mindörökké. Tudom, hogy még mindíg engem szeretsz. - hajolt
 teljesen közel hozzám, hogy éreztem kábító illatát.
 Ekkor kirántottam a kezem a markából.
- Nem tusz te semmit, Edward Cullen! - kiabáltam rá.
 Nagyon dühös lettem, a csuklómat masszíroztam.
- Igazán? - kérdezte kihívóan - Akkor áruld el nekem... miért nem voltál
 azóta sem, soha, egyetlen férfival sem? Miért nem kellett más? - hajolt
 újra felém.
- Semmi közöd hozzá! - csattantam fel.
-Látom rajtad, hogy még mindíg csak engem akarsz, engem kívánsz.
- Ez nem igaz! - tiltakoztam.
 Pedig, de még mennyire igaza volt.
 Gyorsan elsuhantam mellette egyenesen a szobámba, magamra zártam az ajtót
 és felkuporodtam az ágyra.
- Hagyj békén! Tűnj el! - kiáltottam ki neki.
- Bella, gyere ki azonnal! - dörömbölt az ajtón.
 Én csak gubbasztottam és jól összehúztam magam, a fejem a térdemre hajtva
 zokogtam magamban.
- Te akartad... - és már neki is rontott az ajtónak, ami azonnal megsemmisült
 márvány kemény testétől.
 Berontott, én felkaptam a fejem és amit a szemében láttam, sosem hittem,
 hogy láthatom még ez a nézést.
 A szemei ragyogtak a kívánattól és a felhevültségtől.
 Elindult felém lassú kimért léptekkel, minden mozdulatomat figyelve nehogy
 megpróbáljak megszökni.
 Felguggoltam az ágyra és támadó állásba álltam.
 Nem tudtam mire készül és nem tudtam mire számítsak.
 Nem ismertem Edward vámpír oldalát, azt megpróbálta elrejteni előlem.
 Hát itt nem és meg is rémültem tőle.
 Felmászott az ágyamra velem szembe és azt mondta:
- Itt és most, bebizonyítom, hogy még mindíg engem szeretsz.
 Én csak rémülten a fejemet ráztam.
 Felém nyúlt, elkapotta derekamnál fogva, magához rántott és olyan hévvel
 csókolt meg, hogy ha még ember lettem volna vagy összeroppanok, vagy
 annyira beindult volna  a szívem, hogy rohamot kapok.
 Először megpróbáltam eltolni magamtól, nyomtam, ütöttem, de semmi sem
 hatott rá, összesen annyit értem el, hogy még szorosabban fogott és még
 hevesebben csókolt.
 Kezdett kicsúszni az irányítás a kezem közül, kezdtem elgyengülni és
 átadni magamat az érzésnek.
 Annyira finom volt, puha, melg, édes igazi csók ami azelőtt lehetetlen
 lett volna kettőnk között.
 Egyre jobban felhevültem, ez annyira más volt, hibátlan.
 A gyűlöletem egy csapásra eltűnt, mintha soha nem létezett volna,
 a szerelem ezerszeres erővel csapott belém és nem tudtam leplezni.
 Először szinte fulladoztam az érzéstől, utána pedig soha nem akartam,
 hogy vége szakadjon.
 Beletúrtam gyönyörű, selymes hajába, majd annyira közel férkőztem a
 testéhez, míg egy miniméter hely sem maradt közöttünk.
 Edward belemosolygott csókunkba, nagyon elégedett volt magával, hogy
 igaza lett.
 A nyelvünk követelően kereste a másik társaságát, egyre éhesebben falva
 az ajkainkat.
 Edward keze gyengéden megindult a hátamon, először csak a pólómon keresztül,
 majd óvatosan becsúsztatta alá és úgy folytatta a cirógatást.
 Nyögések szakadoztak fel a torkunk mélyéről, pedig szinte semmi nem is történt,
 mégis ez az érzés egyszerűen mindent elsöprő volt.
 Amíg ember voltam soha nem érhettünk így egymáshoz, itt viszont mindent
 megtehettünk vámpírként amihez csak kedvünk szottyant.
 A kezei lecsúsztak a derekamra és teljesen magához vont, ahol megéreztem
 kemény vágyát, belenyögtem a csókunkba.
 Ekkor mint a villám úgy csapott belém a felismerés, kipattant a szemem
 és ellöktem magamtól, aminek a következménye egy bukfenc lett a földre.
- Na álljunk csak meg egy szóra! Ezt most csak azért csinálod mert már
 vámpír lettem és így nem akadályozlak?
- Nem, de ez is nagyban megkönnyíti a dolgomat.
- Így már kellenék, mi? - fintorogtam.
- Bella, nekem emberként is kellettél. Hát nem értettél meg?
- Na persze, cöhh... - hitetlenkedtem - a vérem miatt már nem kell
 meghátrálnod. - gúnyolódtam.
- Igen, meghátráltam, de csak is a te érdekedben, hogy boldog lehess.
 Hahh... - vett levegőt - Tudom, borzasztóan megbántottalak, de csak jót
 szerettem volna tenni, boldognak látni és nem mindíg menekülni.
 Az illatod most is megbabonáz, a szépséged elkápráztat, nem tudok
 betelni sem a látványoddal, sem semmi mással. Az egész lényed vonzz mint
 a mágnes.
 Ezeket hallani nagyon jó érzés volt, de nehezemre esett hinni neki.
- Nem akarom ezt, nekem már saját külön életem van. - hazudoztam, de nem
 néztem rá.
- Dehogynem akarod! Az előbbiek is ezt bizonyítják. - próbált érvelni.
- Nem, nem akarom. Elég volt ebből, menj el és soha ne gyere vissza.
 - mutattam a betört ajtó felé.
- Tényleg ezt akarod? - meredt rám könyörgően - Nem tudom, hogy bírni
 fogom-e nélküled.
- Muszáj leszel. Én holnap elköltözök. - mondtam kemény kíméletlen hangon.
- Akkor hát... tényleg... nem akarsz engem? - kérdezte szakadozottan, halkan.
 Én csak megráztam a fejemet, de az ablakon kifelé bámulva, nem mertem a
 szemébe nézni, olyan érzésem volt mintha újra meghaltam volna.
 A mellkasomban hideg, tátongó űr keletkezett.
 Csak a cipője halk neszét hallottam ahogy távologni kezdett tőlem, majd
 hirtelen olyan csend telepedett a házra, mintha kipusztult volna minden
 élőlény a földön.
 Így álltam vagy egy órán keresztül és eközben sirattam az elveszett
 boldogságom, életem.
 Másnap elintéztem mindent ami a kiköltözéshez, a suli elhagyásához és az
 utazásomhoz volt szükséges.
 Az esti gépre rendeltem jegyet Romániába.
 A Cullenekkel nem találkoztam, így könnyebben szálltam fel a repülőre.
 Az utazás hosszúra nyúlt, de zökkenőmentesen.
 Romániát ideális helynek találtam a feledésre, a táj gyönyörű volt,
 ember egy szál sem a környezetemben és a hegyek tele állatokkal.
 Egy fából készült elhagyatott viskót találtam ami három helyiségből állt.
 Egy szoba, egy konyhaféleség modern kütyük nélkül és egy nappali
 téglából összerakott kandallóval.
 Kint akadt egy kút és egy vécé is a hatalmas kert mellé.
 Ez az ami pont nekem kellett, nem volt szükségem vécére, se konyhára.
 A fürdőt hiányoltam, ezért úgy alakítottam ki a viskót, hogy a szoba lett
 a fürdő, ahol a kád egy dézsa lett, vizet pedig vagy a kútból húztam,
 vagy vödröket tettem ki az esőbe és hóba amiket aztán a kandallóban
 felmelegítettem.
 A nappali lett a pihenőm, a konyhát pedig kitakarítottam úgyan, de nem
 tudtam mire használni.
 Néha begyújtottam ha esetleg mégis arra tévedne valaki, hogy ne is jöjjenek
 közelebb, mert ez a kunyhó foglalt.
 Különböző falvak piacán vásároltam gyertyákat rengeteg mennyiségben a
 világítás miatt, aztán pedig állatokat, tyúkot, kakast, malacot, hogy amíg
 itt tengődök ne unatkozzak.
 Az állatokat minden reggel elláttam, aztán este is.
 Még arra is rávett az egyedüllét, hogy egy disznó és még csirkeólat is
 összeeszkábáljak.
 Négy évig éldegéltem csendben, magányosan, amíg egy nap össze nem futottam
 az egyik erdőben egy borzasztó jóképű vámpírral, aki érdekes módon
 szintén vega életet élt.
 Nem tudtam róla, hogy Cullenéken és Denaliéken kívül akadnak más vegák is.
 De hát én sem tudhattam mindent.
 Rövid, fekete tüskésre nyírt haja, nagy kerek szemei, markáns álla volt.
 A testfelépítése majdnem olyan nagynak bizonyult mint Emetté, hasonlóan
 izmos is, a magassága pedig körülbelül 185cm lehetett.
 Először csak kerülgettük egymást, majd kissebb bájcsevej után meghívtam
 magamhoz.
- Mióta élsz a környéken? - kérdezte Alain, ugyanis így hívták.
- Nem vagyok itt régóta, csupán egy hete, de negyven éve jártam már erre,
 ez a vityinló akkor is itt állt már. Jól kipofoztad ezt a porfészket.
- Kösz, csak nőből vagyok. - mosolyodtam el.
- És te mióta vagy itt? - kérdezett vissza.
- Hát, már a negyedik évet nyomom. Vettem ezt-azt, csinosítgattam amit
 lehetett. Na és mióta vagy vámpír?
- Én már nyolvannégy éve vagyok az, huszonkettő voltam. És te? - nézett rám.
- Hetvennégy és tizenkilenc voltam.
 Jó volt végre valakivel beszélgetni négy év magány után, így még azt
 órákig folytattuk.
 Aztán úgy alakult, hogy Alain velem maradt, ő sem és én sem éltünk már
 magányosan.
 Mindíg akadt kihez szólni, hülyülni, társasozni és egyebeket.
 Jó barátok lettünk, ezért mindent tudtunk egymásról.
 Az ével teltek-múltak, mígnem újabb hat év ment el észrevétlenül.
 Nekünk az idő már relatív fogalommá vált.
 Már tíz éve éltem ezen a vidéken háborítatlanul és kezdtem unni.
 Változatosságra vágytam.
 Felhoztam Alainnek, mi lenne ha ellátogatnánk Forksba, a régi emberi
 élőhelyemre.
 Tetszett neki az ötlet, kíváncsian várta hol éltem emberként.
 Pár nap alatt eladtuk az összes állatot, hogy azért mégse hagyjuk őket
 ott egyedül étlen-szomjan, majd megvettük a repülőjegyeket Port Angelesig
 és az éjszakai járattal indultunk is.
 Nyolvan év elteltével térhettem csak vissza, reméltem elegendő idő telt el,
 hogy ne ismerhessen fel senki, de ugyan ki.
 Csak nem akadt még kilenvenkilenc éves ismerősöm?
 Amint leszálltunk, vettünk egy használt sötétített üvegű Audi A3-ast és
 repesztettünk is Forks felé.
 Aznap az egyetlen kis motelban kellett megszállnunk, amíg nem találtunk
 magunknak lakást.
 Már aznap nekiláttunk.
 Forks szinte nem változott semmit, ugyan olyan volt mint az emlékeimben.
 Esős, erdős, szinte lepusztult, de mégis kellemes.
 Eladó házra nem bukkantunk, legalább is amilyenre nekünk volt szükségünk.
 Olyat akartunk ami közel áll az erdőhöz, vagy épp bent van az erdő mélyén.
 Három kiadó lakás közül egy felelt meg csak.
 Ezt mintha nekünk hagyták volna meg.
 Se szomszéd, se semmi más nem zavarhatott minket, erre még autók is alig
 járkáltak és az erdő ölelte körül.
 Szép állapotban volt, mindennel felszerelve.
 A nevemet meg kellett hamisítani, mert tuti valakinek feltűnt volna a
 Swan név, ezért Elizabeth Smith lettem, Alain pedig a férjem.
 Kevesebbet kérdezősködtek, ha így mutatkoztunk be.
 Munkát is keresnünk kellett, mert ugyebár emberek voltunk vagy mifene.
 Nekem egyszerűen ment mint a pofon, Seattle-ben egy bárba vettek fel
 pultosnak.
 Háromnaponta kellett melózni egy éjszakát, a főnök pasi volt, így nem
 ütköztem akadályba.
 Alainnek kicsivel később sikerült, kissé be kellett vetnie a hipnotizáló
 képességét, de ez sem volt nagy cucc, egy raktárban lett éjszakai
 áruátvevő.
 A kettőnk fizetéséből bőven ki tudtuk fizetni az albérletet, mivel a
 bárban a jattom igencsak állandóan emelkedett.
 A megmaradt lóvét hozzácsaptuk a többihez.
 A vadászataink mindíg jól sikerültek.
 Igaz a farkasok megjelentek, de az ismeretségünket és a meglepedtségüket
 leszámítva nem tagadták meg az ittélhetőségünket, igaz velünk is
 szerződést kellett kötniük, de ez nem okozott problémát.
 Jaken látszott a legnagyobb meglepődés.
 Nem álltunk már közel egymáshoz, barátok sem voltunk, mégis az érzelmeink
 elkezdtek kavarogni, ez rajta is igencsak észlelhető lett.
 Nekik köszönhettem, hogy úgymondd még életben voltam, ezt sosem feledem el.
 Alain napról-napra megváltozott, minden alkalommal amikor csak tehette egy
 apró ajándékkal lepett meg, apróságokkal.
 Egy szál virág, egy pár fülbevaló és hasonló csecsebecsék.
 Bizony... Alain belémszeretett, és már ki tudja mióta tartott.
 Az egyik este megkért, hogy menjek el vele sétálni.
- Bella... szeretnék neked mondani... uhh, nem is tudom hol kezdjem.
 - nagyon zavarban volt.
- Mit Alain? Talán... el akarsz menni?
- Nem, nem, erről szó sincs. Szóval, én azt akartam kérdezni, hogy...
 - nagy szünetet tartott.
- Mondd már, a frászt hozod rám! - szídtam meg.
- Oké, nos Bella, lennél-e a párom. - hadarta el gyorsan.
 Azt hittem rosszul hallok.
 Erre mit kellett volna feleljek?
 Alain nagyon dögös volt, pont nekem való, udvarias, tisztelettudó, de akadt
 egy kis bibi... én mást szerettem.
 Igen, egy Cullent akit akárhogy próbálok kiverni a fejemből, nem tudom.
 De úgy voltam vele, mi már soha nem lehetünk egymáséi, és nem akarok
 örökké az ő árnyékában élni, túl kell lépnem rajta.
 Nem akartam örökre egyedül maradni, így a válaszom:
- Igen, lennék a párod, de kérlek légy velem türelmes, még nem vagyok
 teljesen önmagam. - kértem.
- Csak nem Cullenre gondolsz? Esküszöm neked, ő soha többé nem bánthat,
 én vigyázni fogok rád. Majd segítek elfelejteni.
 Hálás voltam neki amiért így bánt velem és elfogadott olyannak amilyen vagyok.
 De vajon mi lehetett Edwarddal?
 Forksban egyre több emlék tört fel róluk, a házunkról Charlie-val,
 a rétünkről Edwarddal és a gimi Angiékkal meg a többi Culennel.
 Egyik hely közelébe se tettem a lábam mióta ide jöttünk, pedig már eltelt
 egy hónap.
- Most is rá gondolsz, igaz? - nézett rám Alain.
- Én... csak... eszembe jutott néhány dolog.
- Semmi baj, előbb-utóbb el fogom feledtetni veled. - mondta meggyőzően.
 De nem így történt.
 Alain nagyon türelmes volt, mindenre hagyott időt, még a csók is egy hétbe
 tellett, de ő kivárta, nem nyomult pedig láttam mennyire kíván.
 Amikor hozzámért Edward jutott eszembe, ha megcsókolt Edwardot képzeltem oda.
 Nagyon szégyelltem magam emiatt és ezt Alain is észrevette, tudta mi a bajom.
 Egy nap elmentem kiszellőztetni a fejemet miután voltam apám és a barátaim
 sírjánál.
 Futottam, csak futottam keresztül az erdőn nyugat felé, már tíz perce rohantam
 amikor kiérve a fák közül megtorpantam.
 Amit ott láttam, milliónyi emléket szakított fel, nem tudtam mit tegyek,
 elfussak vagy merjek közelebb menni.
 Nem tudom, hogy volt lehetséges, de remegtem minden porcikámban.