13.fejezet : Átverve

A következő hét közben nem történt semmi,
 Edwarddal minden szabadidőnket amit tudtunk együtt töltöttünk az iskolában és azon kívül is.
 Szombaton anyám addig nyúzott Edwarddal, hogy mutassam be nekik,
 nem volt más választásom, beadtam a derekamat.
 Eldöntöttem meglepem Edwardotés elmegyek hozzá, hogy személyesen hívjam meg hozzánk.
 A házuktól úgy jó egy kilóméterre álltam félre az autóval.
 Napsütéses idő volt, úgy gondoltam sétálok egyet és így ő sem látja meg az autómat.
 Besétáltam az erdőbe, de csak pár méterre az úttesttől, hogy el ne tévedjek.
 Öt perce sétáltam amikor suhogást hallottam meg magam mellett és
 egy nagy szellő csapta hátra a hajam, édes illatot hozva, de ez nem az övé volt,
 hisz nem is lehetne, azt sem tudja, hogy jövök.
 Megfordultam és majdnem szívrohamot kaptam.
 Egy magas férfi állt mögöttem, sötétbarna haja volt és tűzvörös szemei,
 hófehér bőre szikrázott a napfényben, majdnem úgy nézett ki mint
Edwardék családja, csak a szemük színe és a csillogó bőr nem egyezett.
 A józan eszem azt súgta kezdjek hátrálni, aztán fussak ahogy csak bírok.
 Meg is próbáltam, de ő egy pillanat alatt előttem termett,
 a mellkasának csapódtam és a hátamra estem, hogy csak úgy nyekkentem.
 A lábaimat azonnal végigkarcolták a földön heverő ágak és égni kezdtek a sebek.
 Megpróbáltam felállni, de sajgott minden egyes porcikám.
- Ki a fene maga és mit akar tőlem? - ordítottam a férfi felé.
 A pasi rámvigyorgott, a gonoszság égett a szemeiben, könnyeden csak ennyit mondott:
- A véredet, ínycsiklandozó vagy.
 A véremet? Azt hittem a pasasnak elmentek otthonról.
- Ez valami vicc igaz? Mit akar? - hadartam.
- Már megmondtam. - és tett felém egy lépést.
- Mi a jó büdös fene maga, elmebeteg? Vagy vámpír? Csak meg akar ilyeszteni. - kezdtem kétségbe esni.
- Az emberek így neveznek minket. - felete és bennem meghült a vér, fulladozni kezdtem.
- Az... az nem lehet, lehetetlen, vámpírok nem léteznek csak a filmekben. - halt el a hangom.
 Folyton az járt az agyamban, hogy mi van ha igaz és ez az őrült tényleg vámpír
 és a véremre szomjazik, meg fog ölni és én nem menekülhetek.
 A földön kezdtem kúszni, de megunta a játékot és elkapta a lábamat,
 visszarántott majd a hajamba markolt és annál fogva húzott fel, én meg csak
 sikítottam fájdalmamban, éreztem ahogy a fejbőrömből szakadoznak ki a hajszálaim.
 Ezután a tarkómnál kapott el és a nyaki ütőerem felé kezdett közelíteni
 vicsorogva, tűéles fogaival.
 Behunytam könnyes szemeimet és gyorsan elbúcsúztam mindenkitől
 akit szerettem, és az én szerelmemtől Edwardtól, akit sajnáltam,
 hogy csak ennyi boldogság jutott nekünk.
- Szeretlek, Edward. - súgtam remegő hangon.
 Ekkor épphogy lehelletét éreztem ami hideg volt mint a keze is
 akárcsak Cullenéknek,  egy rántást éreztem és a földre estem,
 hogy mi történt nem értettem.
 Hiszen nem éreztem semmit.
 Ekkor kinyitottam a szemem és megláttam őt, ahogy a vámpírt egy vastag fának nyomja,
 de a férfi egy hírtelen mozdulattal elrúgta szerelmemet
 aki nekicsapódott egy másik fának, lezuhant a földre,
 de egy pillanat alattolyan sebességgel ugrott fel és indult meg a férfi felé,
 hogy csak egy csíkot láttam, aztán a vámpír vagy tíz métert repült,
 de talpra esett és elinalt.
 Azt hittem álmodom, a szám tátva maradt, a szívem hevesen vert,
 több sebből véreztem és a fülem is elkezdett csengeni.
 Edward csak állt egy helyben, nézte ahogy az a lény elrohan
egy szempillantás alatt, aztán felémfordult, de nem mozdult.
 Lesütötte szemeit, arca eltorzult a fájdalomtól és szégyentől.
- Sajnálom, Bella. - suttogta.
 A könnyeim patakzottak le az arcomon,
 nem akartam elhinni az előbb látottakat,
 nem lehetett, hogy ő is olyan...
- Te... te is... - szipogtam - az nem lehet, nem létezik, hogy... és ő egy - de nem tudtam kimondani.
- Igen, sajnos én is... - neki sem ment.
 A fülemben éreztem a szívem dobogását, kapkodtam a levegőt,
 mondani akartam valamit, de nem jött ki hang a torkomból,
 hirtelen sötét lett minden.
- Bella! - ordított Edward, de már nem láttam az arcát.