9.fejezet : Megismerni és megszeretni

- Megvagy angyalom. - Még ülve is szédülni kezdtem, megkapaszkodtam a székembe.

 - Milyen órád lesz? - kérdezte.

 Feléfordulva beszívtam édes illatát, majd remegő hangon és szájjal válaszoltam :

- Testnevelés.

- Akkor arra nem kötelező menned, azon én is tudok segíteni. - suttogta az ajkamba.

- Gyere ki öt perc múlva az udvar végébe, a kerítéshez.

 Ajkaink szinte összeértek, nem tudtam magamhoz térni így csak egy biccentésre voltam képes.

 Erre ő kiegyenesedett és ki is szelelt a kijáraton.

 Az egész menza engem bámult, legfőképpen a lányok, irigykedve méregettek, súgdolóztak.
 Nem értettem mi a fenét bámulnak.

 Inkább ittam egy korty vizet, felkaptam a tálcámat és kidobtam a kaját,

 amihez hozzá sem értem  majd én is megindultam a kijárat felé.

 Kiérve irányt vettem a hátsó udvarra, de odaérve Edward nem volt sehol.
 Az erdő felől lágy szellő fújdogált, nagyon jól esett és ezzel együtt ismét megcsapott a mámor illata.
 Kinyitottam a szemem és Edwardot pillantottam meg amint egy hatalmas és nagyon vastag
 törzsű fának dőlt.
 Elindultam felé, de bevallom féltem egy kicsit, hogy mit is kéne mondjak neki.
 Esetleg azt, hogy attól féltem soha többet nem látom, vagy, hogy mennyire vágytam már rá?
 Míg oda nem értem ilyeneken aggodalmaskodtam.
 Amikor odaértem ő csak beljebb húzott a fatörzs takarásába és gyengéden megemelte
 a fejem az államnál fogva, közelebb hajolt és lágyan csókolni kezdte ajkaimat.
 Újra álomvilágban éreztem magam.
 Kezeimet nyaka köré kulcsoltam és forrón viszonozni kezdtem.
 Kis idő múlva elvált tőlem amit én persze nagyon nem akartam,
így kiszakadtam a kis álomviágomból.
- Hiányoztál gyönyörűm. - mondta mázos hangon.
- Azt hittem elmentél, hogy itt hagytál és soha többé nem láthatlak. - nyavajogtam.
- Nincs akkora szerencséd. - felelte fintorogva.
- Az a pokol lett volna, nem a szerencse. - ecseteltem - Amúgy pedig, ha már itt vagy,
 nem ártana közelebbről is megismerkednünk egymással, még azt sem tudom
 mi a teljes neved. - kuncogtam el magam.

 - Azt sem ártana tudnom, hogy mióta élsz a környéken, na és a telefonszámodat főleg.

Már kétszer elmulasztottam elkérni.

 Erre ő is elkacagta magát.
Gyönyörű hangja olyan volt számomra mint valami dallamos muzsika.
- Ja, igen, nem ártana bemutatkoznom. A teljes becses nevem Edward Anthony Masen Cullen
 és 17 éves vagyok.
 Londonból költöztünk ide két hete a szüleimmel és négy testvéremmel akiket már nagyjából ismersz.
 A szüleink örökbefogadtak minket csak Rosalie és Jasper igazi testvérek, ők ikrek.

Fogadott apánk Carlisle Cullen hihetetlenül okos, kedves ember - az ember szót olyan félve ejtette ki

 - a világ legjobb orvosai között tartják számon. Anyánk Esme Anne Platt Evenson Cullen pedig,

 a legkedvesebb teremtés akivel valaha is találkoztam.

Ő tényleg olyan nekünk mint az édesanyánk, hihetetlenül odaadó és csodás lakberendező.

 Ami pedig a telefonszámomat illeti... azt majd beíroma telefonodba. - mosolygott.
- Nálatok mindenkinek ilyen bonyolult és hosszú neve van? Mondjuk én dumálok akinek
az a teljes neve, hogy  Isabella Marie Swan? De most komolyan?
- Nagyjából igen, kivétel Carliset.

A kis fekete hajú kobold Alice Marie Brandon Cullen,

 a szőke fiút és egyben Alice párja, na és Rose testvére Jasper Whitlock Hale,
 a szőke lány Rosalie Lilian Hale és az ő párja a magas fekete srác Emmett McCartny Cullen.
- Wow, hát ezt elég volt csak végighallgatni, már abba is el lehet fáradni. - motyogtam.
- Oké, most megelékszem egyenlőre ennyivel, de van még kérdésem hozzád... úgy pár száz.
- néztem rá csillogó szemekkel. - Amúgy meg te is nagyon hiányoztál nekem. - tettem hozzá.
 Felcsillant a szeme és újra a karjai között találtam magam.

Mondanom sem kell, az egész délutánt együtt töltöttük, faggattuk egymást mindenféléről

hiszen azt sem tudtuk milyen is valójában a másik.

 Mire észbekaptam már délután öt óra volt és nekem haza kellett mennem vacsorát főzni az ősöknek.
 Egy forró csók kíséretében elbúcsúztunk egymástól, végül nehéz szívvel elindultam haza.
 Madarat lehetett volna fogatni velem annyira boldog voltam,
otthon is csak pörögtem-forogtam, dúdolásztam.
 Mire anyuék hazaértek a gőzölgő bolognai spagetti az asztalon várta őket.

Charliet az orra egyenesen a konyhába vezette, de Renée sem maradt el sokáig.

Amint beléptek hatalmas vigyorral a képemen a nyakukba vetettem magam.

 Ők csak egymásra néztek és vállat vontak.
- Minek köszönhetjük ezt a fogadtatást? - érdeklődött homlokráncolva apám.
- Ááá, semmi extra, csak nagyon jó napom volt. - próbáltam kidumálni magam,
nehogy elkezdjenek faggatózni.
 Anyám elég szemfüles ember, mindent észrevesz, még azt is amit nem kéne.
- Inkább üljünk le vacsorázni, gondolom jól fog esni egy fárasztó nap után.
 Apámék nem hittek a fülüknek, csak meredtek rám, én meg mit sem törődve meglepedtségükkel
 levágtam magam az egyik székre.

 Feladták az álldogálást és ők is elfoglalták helyüket az asztalnál.

 A vacsora befejeztével elmosogattam.

Apám jóllakottan nyújtózkodott a széken és veregette a hasát,  Renée pedig elment tusolni.

Felmentem, összepakoltam a holnapi cuccaimat, elmentem tusolni, de amikor

 bújtam volna az ágyamba halk kopogást hallottam az ajtóm felől és anyám hangját hallottam meg.
- Bella, bejöhetek? - kérdezte.
 Hogy mondhattam volna nemet? Tudtam, hogy nem fogom megúszni.
- Gyere csak. - szóltam vissza.
 Amikor belépett már lerítt az arcáról, hogy mindent tud.
- Minden rendben van kicsim? Olyan furcsa vagy, csak nem szerelembe estél?
- Semmi gond anya. Nem vagyok szerelmes... - nagy levegőt vettem - legalábbis még nem.
- Tudtam! - ujjongott anyám - Na és ki a szerencsés pasi?
- Szerencsés? Inkább én mondhatnám el ezt magamról. Nem hiszem, hogy ismered, most költöztek ide.
 Úgy gondoltam elég ha ennyit tud, de Renée nem is lehetett volna Renée ha már nem előre
 tudott volna mindent.
- Csak nem a Cullen családról van szó?
 Hát megint tévedtem... naná, hogy ismerte őket!
- Hogy találtad ki?
- Mivel tudomásom szerint más új emberek nincsenek, így nem volt nehéz, na és persze
 az édesanyjuk volt nálam a kertészetben, rengeteg féle növényt vásárolt és szóba elegyedtünk.
 Hát ez csodás, anyám előbb  megismerte Edward anyját mint én.
- És a gyerekeivel nem találkoztál? Nem voltak vele?
- Csak egy fiút láttam, aki félelmetesen óriási volt, úgy állt Esme mellett mint valami testőr.
 Kuncogni kezdtem.
- Igen anyu, ő Emmett, az egyik gyerek az öt közül, van még két lány és két fiú.
 Renée nagyokat pislogott.
- Ez a fiú lenne a kiválasztottad?
 Lefehéredtem. Hogy gondolhatta anyám...
- Jézus, dehogy!! - mentegetőztem - Ő Rosalie párja.
 Láttam anyámon a megkönnyebbülést, hallottam ahogy kifújta a levegőt.
- Na és, hogy lehet ilyen fiatalon öt középiskolás korú gyerekük?
- Úgy, hogy Esme és Carlisle örökbefogadta őket.
- Áhá, így már érthető. Ez nagyon kedves volt tőlük.
- Igen, szerintem is.
- De, mesélj már a te lovagodról. - nyaggatott.
- Hát, mit mondhatnék? Nagyon kedves, figyelmes, udvarias, vág az esze mint a borotva,
gyönyörű a mosolya és nem utolsó sorban a világ legjobbképű pasija. - ámuldoztam.
 Elfogyott a levegőm, mindezt egy szúszra próbáltam ecsetelni.

Renée-nek csillogott a szeme a boldogságom láttán.

- Örülök, hogy végre igazán boldognak látlak, szinte szárnyalsz ahogy róla beszélsz.
- szorongatta a kezem. - Remélem hamarosan mi is megismerhetjük.
 Erre felnyögtem.
 Nem szándékoztam ennyire hamar Edwradra szabadítani őket, még sikítva szaladt volna ki a világból,
de anyámat sem akartam megbántani, ezért ezt mondtam :
- Figyelj anyu, még csak most ismertem meg és igazán én sem tudok róla mindent, szeretném előbb
 jobban megismerni aztán később, ha minden jól alakul, majd felhozom neki a témát. Jó?
- Igazad van kicsim, ne haragudj, csak annyira örülök és nagyon izgatott lettem.
- Köszönöm anya. - átöleltem.
 Megpuszilt, felállt, aztán magamra hagyott.
Be kellett vallanom magamnak, hogy nem is volt olyan vészes mint amire számítottam,
 legalábbis Renée-vel.

Charlie-nál tudtam, hogy nehezebb dolgom lesz, nehezebben dolgozza fel.

 Már alig vártam a másnapot, hogy újra láthassam őt, nem bírtam betelni a látványával.

Annyira tökéletes volt.

 Már csak arra kellett rájönnöm, hogy hogyan csinálja a semmiből előbukkanásait, aztán az eltűnéseit.
 Olyan volt, mintha... valamiféle mágus lenne.

 A bőre színe is más volt mint a többi emberé, én eddig azt hittem,

hogy rólam mintázták a hipó reklámot, de  rá kellett jönnöm, hogy nem én vagyok ezek szeint az egyedüli.

 Na és a bőre... olyan... hideg, jeges.
 Mintha nem folyna vér az ereiben.
 Ekkor döbbentem rá, hogy már megint képzelődök, úgyhogy fejbekólintottam magam
 és nyakig betekertem magam a takarómba.
 Azon filóztam, hogy milyen képet vágna Edward ha megkérdeztem volna tőle,
hogy ember-e egyáltalán.
 Tuti a diliházban kötöttem volna ki Edward jóvoltából és soha többet nem láttam volna viszont.
 Úgy gondoltam jobban járok ha alszok, akkor nem gondolok ilyen baromságokra.