Üdvözletem kedves olvasók!
Íme hoztam nektek Karira egy kis olvasnivalót, Kellemes Ünnepeket
és jó szórakozást a továbbiakban is. Hamarosan újra jövök.
Pusszancs mindenkinek!
- Ezért olyan fontos nekem ez a hely és ezért szerettem
volna neked megmutatni. - mondta gyengéden.
- Soha nem is gondoltam volna, hogy Carlisle festette,
el vagyok teljesen ragadtatva. Annyira irigyellek benneteket,
hogy mindannyiótoknak van valami tehetsége vagy képessége.
- Carlisle-nak volt a legtöbb ideje, így nem csoda ha egyszerre
több mindennel foglalkozott, közel kétszáznyolcvan évet várt
míg én a családjába kerültem, valamivel el kellett ütnie az időt.
- erre én csak bólintottam.
Egy vámpír aki háromszázhatvan évnél is idősebb. Hihetetlen!
- Na és... mai napig készít képeket?
- Igen, bár jóval kevesebb időt szán már erre, inkább az
orvoslást választja, több értelmét látja az életek mentésének.
- Pedig igazság szerint egy vámpírtól nem ezt várná az ember.
- suttogtam.
- Nem bizony, épp ezért is tisztelem őt legjobban ezen a
világon.
- Máshol is találhatóak még Carlisle-nak galériái?
- Igen, van egy Londonban és New York-ban is, természetesen
mind a három más néven és soha meg nem mutatva magát. Minden
galériában más-más fajta képek vannak, hogy még véletlenül se
lehessen összehasonlítani vagy összetéveszteni őket.
Képzeld csak el, mi lenne ha valaki megtudná, hogy mind a három
galéria Carlisle-é és még ennyi év után is ilyen fiatal.
- belegondolva le is döbbentem - Ezért van az is, hogy mindíg
más megbízottan keresztül kerültek a helyükre a festmények,
teljes titokban.
- És a megbízottak soha nem árulták el Carlisle-t?
- Igazság szerint még csak esélyt sem kaptak rá, mindíg mindent
bankok fiókjain és légipostán keresztül történt. Mivel soha
nem is látták, ők sem tudják, hogy mennyi idős lehet. Az utolsó
képét tizenöt évvel ezelőtt tették ki, így azt is gondolhatnák
az egyik helyen, hogy elhunyt vagy nagyon megöregedett már.
Egy év alatt volt, hogy akár öt festményt is készített, de csak
hármat adott ki. Az emberek ezen is meglepődnének, hiszen ha
igazi művész képet készítessz, egy kép nem két hónap, hanem
több évbe is tellhet, vegyük csak alapul például Da Vincit.
- Így már értem. Szerinted ha egyszer megkérem, hogy fessen le
minket, megtenné?
- Minden bizonnyal, amint lenne ideje. - simított végig a
kézfejemen - Menjünk, elviszlek valahova reggelizni.
-Remek ötlet, egy McDonald's tökéletes is lesz. - feleltem.
- Szó sem lehet róla, Párizsban nem ehetsz gyorséttermi kaját,
elviszlek egy elegánsabb helyre.
- De én nem szeretnék most ilyen puccos helyen reggelizni.
Kérlek ne kelljen. - könyörögtem.
- Rendben, ahogy akarod, akkor majd te kiválasztod hol
szeretnél enni. A Szajna partján rengeteg lehetőség akad.
Sétálunk egy kicsit.
- Ez már jobban hangzik, egy kis levegő is jót fog tenni,
ennél is jobban meghozza az étvágyamat.
Úgy is lett. Visszaautóztunk a partig, egy parkolónál letettük
a kocsit, Edward kifizette a díjat és nekiiramodtunk az útnak.
Tíz perc séta után majd megvesztem az illatok kavalkádjától,
úgyhogy a következő kajáldánál ami az utunkba esett
berántottam Edwardot.
Szinte minden ilyen étkezdénél kültéri étkező is volt,
de a hidegre és a télre való tekintettel a belső helyiséget
választottam.
Ablak melletti helyre ültünk, hogy csodálhassam a gyönyörű
kilátást.
Edward segített nekem lefordítani a választékot és megrendelni
a reggelit.
Itt a módi croisson volt és forrócsoki, de én mégsem erre
vágytam, inkább két fűszervajas baguettet választottam és egy
bögre narancs-fahéjas teát.
Az adag amit kihoztak nagyobb volt mint amire számítottam.
- A fenébe is, nem számítottam ekkora baguettekre. Ilyenkor
nagyon bánom, hogy te nem eszel ilyeneket. - dörmögtem az
orrom alatt bazsalyogva.
- Csak annyit egyél amennyi jól esik. - felelte.
- Attól félek, hogy mind belém fog férni, ez a
levegőváltozástól lehet. - fintorogtam.
Edward felkacagott angyali hangján.
- Az sosem baj, egyél csak bőségesen, így legalább Renée-ék
sem mondhatják, hogy éheztetlek.
- Nem mintha akármi rosszat is mondhatnának, szerintem nálad
tökéletesebbet nem is álmodhattak volna mellém. Teljesen
elcsavartad a fejüket. - jutott eszembe az első találkozása
a szüleimmel.
- Ennek örülök, nekik legalább nem vagyok a furcsa Cullen gyerek
mint másoknak.
- Mióta érdekel mit gondolnak rólad mások? Különben sem furcsa
vagy, hanem egyedi és különleges, na meg csábítóan imádnivaló.
- fejtettem ki gondolataimat.
- Köszönöm! - nyomott egy szédítő mosolyt - Abszolút nem érdekel
ki mit gondol rólam csak az, hogy neked mi járhat a fejedben,
de persze másokét akaratlanul is hallom, míg a tiéd... örökre
titok marad számomra.
- Amit lényegesnek tartok úgyis megosztom veled.
- De nekem az olyan kevésnek tűnik, mindent tudni szeretnék.
- még sosem hallottam nyafogni, ez kivételével.
- Te kis kíváncsi! Bár rád a mondás nem igaz, hogy aki kíváncsi
az hamar megöregszik. Jobb ez így, hidd el, neked is és főként
nekem. - csúsztattam a kezem az övébe az asztalon.
Erre kaptam egy savanyú mosolyt.
Ha vele voltam mindíg megszűnt körülöttem minden, vele
olyan volt mintha... nem is ebben a dimenzióban lettünk volna.
- Egyél, mert elfogysz itt nekem a végén. - én pedig úgy
nekiestem az ételnek mint aki még sosem evett azelőtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése