22.fejezet : Edward múltja

 

Sziasztok!
Visszatértem!!!!
Remélem van olyan aki ennek örül, sikerült kiküszöbölni a problémát.
A gép újra működik, úgyhogy azonnal hoztam is nektek az új részt.
Jó olvasást mindenkinek. Puszika!!   :)


- Chicagóban születtem 1901-ben. - nagyon figyelte a reakciómat. -
 1918-ban talált rám Carlisle egy kórházban, haldokoltam,
 spanyolnáthában szenvedtem. Már mindenki lemondott rólam.
 Carlisle-t anyám kérte meg, hogy mentse meg az életemet,
 amit ő meg is tett anyám halála után, aki szintén
 a járványban vesztette életét apámmal együtt.
 Senki sem vette észre az eltűnésemet hisz a halálomon
 voltam. - én csak óriási szemekkel néztem az arcát -
 Én voltam Carlisle első teremtménye, fia illetve családtagja.
 Sokféleképpen lehet ezt nevezni. Eleinte borzalmas volt
 egy ilyen vérszomjjal együtt élni, de ahogy teltek az évek
 egyre könnyebb lett, bár előtte egyszer fellázadtam
 teremtőm ellen, akkor már Esme is velünk volt.
 Gyilkosok vérén kezdtem élni, de akármilyenek is voltak,
 embereket öltem. Ez aztán nagyon megviselt ugyanis én nem
 akartam sem gyilkos sem pedig állat lenni, így hát
 visszatértem Carlisle-ékhoz és állati véren kezdtem én is élni. -
 próbáltam valamit reagálni, de nagyon nehezen ment.
 Nem tudtam megszólalni csak pislogtam.
 Edward a mondókáját befejezve visszafordult felém,
 biztosan látta a döbbenetet az arcomon.
- Még most sem tartasz szörnyetegnek? - nézett mélyen a szemembe.
- Én... nem... dehogy! - hebegtem - Csak nagyon meglepődtem
 leginkább a korodat tekintve. Soha nem foglak
 szörnynek tekinteni, soha.
- De embereket öltem, Bella! - emelte fel a hangját.
- Azok az emberek voltak a gyilkosok, nem te.
 Megérdemelték a halált. - vágtam vissza.
 Ezen annyira ledöbbent, hogy a szemei elkerekedtek
 és tátogni kezdett.
- Ne gyötörd magad a múlt miatt. - simítottam végig szemöldökén.
- Hogy-hogy nem ítélsz el? - suttogta.
- Mert szeretlek és engem nem érdekel a múlt,
 az a lényeg, hogy már nem vagy olyan és ezáltal
 együtt lehetünk.
- El sem tudod képzelni mit jelent ez számomra édesem. -
 belecsókolt a tenyerembe.
- Remélem csak hasonlót mint amit én érzek. - mosolyogtam rá.
 Jó szorosan hozzábújtam, hogy érezze is a szeretetemet és,
 hogy nem ítélem el.
- És amúgy... ez lenne az oka annak, hogy nem akarsz
 átváltoztatni magadfajtává?
- Bella, belőled nem válhat ilyen borzalmas lény,
 egy szörnyeteg, te túl tiszta vagy ahhoz.
- Te sem vagy szörny és én örökre veled akarok lenni,
 nem számít milyen áron.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan! - förmedt rám.
- De igenis komolyan mondtam. - feleltem duzzogva.
- Nem akarok erről többet hallani, fejezd be. -
 annyira ideges volt a hangja, hogy inkább megadtam magam.
- Rendben, de ezzel még nincs vége csak egyenlőre. -
 biztosítottam róla.
- Később sem lesz másként. - vágott vissza.
 Erre inkább nem feleltem, nem akartam jobban feldühíteni.
 Igazság szerint fáradt is voltam, majd leragadtak a szemeim.
- Fáradt vagyok, haza akarok menni. - mondtam.
- Rendben, hazaviszlek. - csókolt homlokon.
 Nyomtam egy gyors zuhanyt, azután pedig már ezerrel
 téptünk is haza Edward hátán utazva.
 Amint a szobába értünk suttogásba mentünk át.
- Ugye velem maradsz éjszakára?
- Persze édesem. - ölelt át - Amíg csak szeretnéd.
 Az ő szavaival éltem.
- Nem, addig sajnos nem. - markoltam meg ingje gallérját.
 Lesütötte a szemeit.
 Tudtam, hogy kegyetlenség volt tőlem, de el akartam
 érni a célomat.
 Leült az ágy szélére, én addig átöltöztem
 vissza a babydollomba.
 Mikor bebújtam a takaró alá Edward nem mozdult ezért
 megpaskoltam a mellettem levő helyet.
 Odafeküdt mellém, szorosan hozzábújtam,
 annyira álmos voltam, hogy amit lecsuktam egy picit
 is a szemem az leragadva maradt.
 Nyugodt éjszakám volt mint mindíg ha Edward
 mellettem éjszakázott.
 Mindíg azt mondta, hogy bár ő nem tud aludni
 ( ami szörnyű lehet ) imád engem nézni
 álmaim közepedte.