38.fejezet : Ajándékozás

Szió mindenki!!
Most egy tőlem nem túl megszokott hosszabb fejezetet hoztam.
Ennél a résznél különösen kíváncsi vagyok a véleményeitekre,
kérlek írjátok le nekem.
Szép napokat mindenkinek.


 Megígértettem Edwarddal, hogy nem vásárolgatnak majd nekem
 össze-vissza mindent a testvérével.
 Nem örvendett emiatt, először ellent mondott, késöbb mikor
 észrevette mennyire dühös lettem beadta a derekát,
 ő sem akart az első karácsonyunkon az első veszekedésbe
 bonyolódni.
 Inkább kiélveztük az együttlétet és jól éreztük magunkat
 Edward családja körében.
 Ahogy visszatértünk a nappaliba  átnyújtották a
 nekem szánt ajándékukat amit még nem volt eddig lehetőségük
 az én kényes gyomrom miatt.
 Hála istennek a család egyként nyújtotta át a díszes
 csomagolású dobozkát és nem külön-külön vásárolgattak.
 Abba bele is őrültem volna.
 Persze a Cullenek egymásnak így vásároltak így mindenki
 kezében hét tasak és (vagy) doboz volt.
 Kivétel nálam, de egyáltalán nem bántam, sőt... hála istennek.
 Edward-nál is hat volt mivel az enyén a táskám mélyében
 lapult.
 Megsúgtam neki, hogy majd ha kettesben leszünk megkapja.
 Igencsak felvidult tőle.
 Alice és Rose természetesen leginkább ruhákat, cipőket,
 egyéb kiegészítőket kapott, Emmett különböző gépi kütyüket
 és sporthoz kapcsolatos dolgokat bontogatott, Esme ékszereket,
 kerti felszereléseket, Jasper háborúhoz kapcsolatos dolgokat,
 végül Carlisle és Edward legtöbbet könyveket, festményeket,
 cd-ket kaptak.
 Legvégül én kezdtem kicsomagolni  a kis dobozt.
 Egy gyönyörű kövekkel díszített aranyszínű dobozkát rejtett
 apró kallantyúval az elején.
 Már a doboz látványán megrökönyödtem, amikor viszont ki is
 nyitottam a többiek unszolására muszáj volt leülnöm mert ha
 nem tettem volna elájulok.
 Biztos voltam benne, hogy ez nem egy egyszerű ajándék.
 Sokkal több annál.
 Egy aranyozott kulcsot tartalmazott amibe bele volt vésve,
 hogy legyetek boldogok.
 Ti mire gondoltatok volna?
 Mindenki tudja, hogy egy kulcs valamiféle zárhoz tartozik
 ami nem feltétlenül kicsi dolog.
 Teljesen belesápadtam a dolgok gondolatába is.
 Reménykedtem, hogy nem olyan bolondok, hogy esetleg egy
 autót újítottak be nekem, bár tőlük minden kitellett.
 Bizony...
 Törtem a fejem, de semmi ésszerű nem ugrott be, annyira
 nagy dolgokra pedig gondolni sem akartam vagy mertem.
- Egy óra múlva megtudod mit is jelent. - kacsintott Edward.
 Ez nem ér(gondoltam én), de a gyerekes durci mögött a
 kíváncsiság majd megölt.
 Alig bírtam kivárni, olyan lettem mint akinek besózták a fenekét.
 Az egy órán belül azért próbáltam kideríteni egy-két csellel
 hátha valaki elszólja magát, de nem... bánatomra.
 Erősek és makacsok voltak.
 Akárcsak én.
 Abba az egy órába bele kellett súvasztanom a szerelmem
 ajándék átadását is, mindez az ő szobájában történt meg.
- Ne számíts nagy dologra, de azért remélem tetszeni fog
 és hasznád veszed.
- Bella, nincs olyan dolog a világon amit tőled ne szeretnék,
 legyen az bármi. - simogatta meg az arcomat.
 Benyúltam a táskámba, kivettem a csomagolt bársony kis szütyőt
 majd beletettem Edward tenyerébe.
 A szívem rosszabb volt mint egy bomba ketyegője.
- Nyugtasd meg magad szívem, különben felrobban a mellkasod.
 - tette a szívemhez a tenyerét - Már most imádom, bármi is ez,
 hiszen tőled van.
- Nem lesz egyszerű, de megpróbálom.
 Elkezdte kibontani a csomagolást, azután szétnyitotta a szütyő
 száját és a tenyerébe csúsztatta a láncot.
 Az arca leírhatatlanná vált.
 Ha vámpír lehet sápadtabb, akkor ő hófehérré vált.
 Nagyon megijedtem, nem mertem sem megmozdulni, sem megszólalni.
 Minden borzalom átfutott az agyamon.
 Ezt nem kellett volna, utálja, nem tetszik neki, stb...
 Leült a szófára ugyanis eddig álltunk, nekik nem volt szükségük
 ilyen emberi megszokásokra, de ő leült... és beletúrt abba
 a csodás bronzos hajába amit én szoktam neki csinálni.
 Egyre idegesebb lettem.
- Edward... - suttogtam, majd tettem egy lépést, de nem mertem
 ennél közelebb menni.
 Életemben először féltem Edwardtól... a reakciójától.
 A vér is kifutott az ereimből mikor végre rámemelte
 éjfeketévé változott szemeit.
- Bella..., hol találtad ezt? - kérdezte rekedten.
 Teljesen megrettentem.
 Sosem láttam még ilyennek.
- Én... én... - hebegtem - csak...
 Ott termett előttem és elkapta a két vállamat.
- Bella, honnan van ez? - nézett komolyan rám.
- E-e-egy bo-boltban találtam rá. - dadogtam.
 Istenem... mit tettem?
 Remegett az egész testem.
 Mereven nézett rám.
- Ez... életem... legcsodálatosabb... ajándéka... - ejtette ki
 lassan egyenként a szavakat.
 Azt hittem összecsuklok a megkönnyebbüléstől.
- Ez a nyaklánc... - vett mély remegő levegőt - ez a nyaklánc
 az édesanyámé volt... - nem akartam hinni a fülemnek, még a
 szám is tátva maradt - akkor kaptam tőle amikor mindketten
 haldokoltunk a kórházban, az utolsó éjjelen mikor utoljára
 láttam őt... mielőtt meghalt. A kórházban hagytam el, biztos
 akkor amikor Carlisle átváltoztatott. Mindenhol kerestem utána.
- A-az lehetetlen. - döbbentem le.
- Tudod mit jelent ez, Bella? Ez nem lehet véletlen... nem
 lehet az... - hajtotta a hajamba az arcát és a szavai
 suttogássá váltak.
 Csak álltunk percekig némán, szavak nélkül egymást ölelve
 majd megszólalt.
- A világ legboldogabb vámpírává tettél, el sem tudod képzelni
 mit jelent ez nekem.
- Csak sejthetem. De nem tudtam...
- Azért kaptam édesanyámtól, hogy megvédjen a gonosztól,
 a kárhozattól. Ő szentül hitt az ilyenekben. Carlisle elmesélte,
 hogy anyám sejtette mi ő, mégis megkérte rá, hogy mentsen
 meg engem. Carlislet még anyám is jó és szent embernek
 tartotta vagy vámpírnak, ez nem volt lényeges. Tudta, mellette
 jó útra térhetek, hogy még lehet jövőm, jó apa lesz apám helyett
 és talán megmenthetjük a... lelkem.
- Ugyan ezért választottam ezt a nyakláncot. A lélek. Mintha
 vonzott volna magához, ő választott engem, nem én őt. Édesanyád
 azt akarta, hogy visszakerüljön a jogos tulajdonosához.
 Segített nekem.
- Szerinted ez lehetséges?
- Mégis, hogy magyaráznád meg ezt az egészet, pont nálam,
 pont neked, pont karácsonykor és pont Forksban. Hihetetlennek
 tűnik, de ő vezetett.
 Még egy jó ideig sokkos állapotban voltunk mind a ketten.
 Amikor Edwardnak újra aranyban pompázott csodaszép szeme
 végre én is magamhoz tértem.
- Megengeded, hogy a nyakadba akasszam?
- Igen... - mosolyodott el - és köszönöm.
 Én is egy mosollyal viszonoztam és bekapcsoltam hátul a kis
 pecket a nyakláncon.
- Csodálatos. - jegyeztem meg jobban megcsodálva.
 Edward megérintette a medált és lecsukta a szemeit.
- Igen, az. Így újra együtt lehetünk. Na, de gyere, menjünk vissza
 a többiekhez, még vár rád a te ajándékod. - húzott maga után.
- Uhh... el is felejtettem.
- Hát, mi nem.
 Visszatértünk a nappaliba.
 Carlisle arca szinte ragyogott hiszen minden egyes szavunkat
 hallotta, leginkább Edwardé volt számára a legkedvesebb.
- Még sosem mondtuk csak gondoltuk, de isten hozott a
 Cullen családban, Bella. - és egy ölelésre mindkettőnket
 magához szorított, persze csak finoman.
- Megtisztelő, köszönöm. - mosolyogtam rá.
- Nos, akkor induljunk az ajándékodat kinyitni. - Alice szárnyalt.
 Mindannyian autóba ültünk és elhajtottunk kábé nyolc kilóméterre
 keletnek a Cullen villától.
 Itt is feljáró fogadott minket aminek a végén egy hatalmas
 kőfalból álló kerítés állt.
 A kőfalat mindenütt borostyán futotta be.
 A kapu óriási, vasból készült, csodás virágmintával díszített,
 tűhegyes végű a betolakodók ellen.
 Na nem mintha ez megállított volna egy vámpírt.
 A legjobb az egészben, hogy itt is mindent körülölelt az
 erdő vad természete.
 Mind kiszálltunk és odasétáltunk a kapuhoz amit Jasper
 kitárt előttünk úriemberhez méltóan.
 Besétáltunk.
 Óriási udvar tárult elénk, aminek a közepén egy emeletes
 ház állt, nem volt hatalmas, inkább otthonosan kényelmesnek
 mondanám.
 Az udvar két szélét és a ház alsó szintjének ablak alatti részét
 virágágyások díszítették mindenféle tarka virággal beültetve.
 A kövezett kocsibeálló és a járda csak egy árnyalattal eltérő
 homokszín kőből lett lerakva.
 A ház bejárati verandáját csúszásmentes szürke járólap emelte ki.
 A külső falak halvány szürkéskék színt kaptak, a tetőt pedig
 éjkék pala borította.
 Az összhang hihetetlenül lélegzetelállító volt.
 Értetlenül néztem Edwardra, majd a többiekre.
- Pontosan miért is jöttünk ide?
- Hogy átadjuk az ajándékodat, illetve az ajándékotokat. - intett
 Alice először Edward felé majd körbe az udvarra.
 Elsápadtam mikor leesett.
- Ugye nem azt akarjátok mondani, hogy ez az egész az ajándék?
 - néztem Edward bocsánatkérő szemeibe majd a viruló Alicre és
 végül körbe Esme-ékre. - Ugye ez csak valami vicc? - szörnyedtem el.
- Két éve vettük ezt a házat azért ha néha valamelyikünk kettesben
 szeretett volna lenni a párjával vagy akár egyedül, de szinte
 egyikünk sem használta, csak porosodott. - magyarázta Esme - Gondoltuk...
 ti hasznát vehetnétek, nektek jó lenne.
- De még mennyire jó! - kurjantott Emmett.
- Bella... - fordult felém Edward - lenne kedved velem itt élni? Ígérem
 mindent megadok neked.
- Én... - azt sem tudtam mit feleljek, akkora sokk ért - te jó ég... ezt
 nem fogadhatom el. - lihegtem - Persze, nagyon szeretnék mindíg csak
 veled lenni és veled élni..., de egy ilyen döntést nem hozhatok meg
 csak úgy egyedül. Ezt meg kell beszélnem a szüleimmel.
- Természetesen. De, ha szükséged lenne rám...
- De még mennyire, hogy van. - vágtam a szavába - Nem gondoltad, hogy
 ezt egyedül mondom el nekik, ugye?
- Persze, hogy nem. Csak nem tudtam mit szeretnél.
- Elég pocsék gondolatolvasó vagy. - nevettem el magam.
 Mindenki felkacagott.
- A te esetedben főként. - mutatott rám - Na, és mikor tervezed
 megtárgyalni Charlie-ékkal?
- Még ma. - szögeztem le - Egy ilyen fontos dolog nem tűr halasztást,
 persze csak ha komolyan gondolod.
- Igaz, és természetesen komolyan gondolom.
- De előbb lenne még valami. - szólt Rose - A doboz.
 Először csak néztem bambán.
- Bella... - szólt Emmett is - A kulcs.
- Nem vagy kíváncsi az új otthonotokra? - mutatott Alice a házra.
- Óóó... persze, dehogynem.
 Kihúztam magam, megpróbáltam megállni a remegő lábaimon, a kezem
 Edward tenyerébe csúsztattam, mélyen a szemébe néztem.
- Készen állsz? - kérdezte kedvesen.
 Nagy levegőt vettem, majd kifújtam.
- Igen... mehetünk.
 És elindultunk az új életünk felé, a házunkba...