Sziasztok!
Hát, megérkeztem.
Megkésve bár, de törve nem... :)
Kissé nehezen hoztam össze ezt a részt,
az agyam elég nehezen pörgött ma,
de csak összejött, és remélem mindenkinek
kedvére való lesz.
Kellemes időtöltést kívánok nektek.
Írjatok!!!
Pusszancs mindenkinek!
Alice szemszög :
Tiszta idegbeteg voltam már.
Két istenverte nap telt már el, hogy megérkeztünk Tefére,
mégsem történt semmi, nem láttam semmit, nem volt látomásom.
Senki sem zavart, még Jasper is került, hogy ne idegesítsen.
Pedig egyre csak idegesebb lettem, zavarodottabb, ijedtebb.
Féltem, hogy nem leszek képes megtalálni a testvéreméket,
hogy soha többé nem láthatom már őket és ettől nem csak én
tartottam, hanem mindenki.
Rohadt nagy nyomás nehezedett rám, mindenki bennem bízott.
Feküdtem, járkáltam, fürödtem, ugráltam, mindent megtettem
már, hogy történjen valami, egy villanás, kép, akármi!
Úgy éreztem lassan elveszítem a józan eszem és bekattanok.
Megpróbáltam rajzolni is tájképeket, hátha amiatt lesz valami.
Kínomba már kimentem az erdőbe is, szagot kerestem, egy ismerős
illatot, ruhadarabot, töredezett fűszálat és ez lett a mázlim.
Találtam egy nyomot.
Ahol jártam arra több helyen is, tényleg sérültek voltak a
növények, emberi szem ezt sohasem láthatta volna, ez volt az
a pont, hogy hálát rebegtem el amiért vámpír voltam.
Öröm ujjongásba törtem ki, ugráltam örömömben és erre megtörtént...
látomásom lett, rövid volt és nem nagy segítség, de amit láttam
elég a tovább lépéshez.
Vizet láttam, sok vizet fákkal körbevéve ahol Edward és Bella
nevetve locsolta egymást, mint két gyerek.
A baj ezzel csak az volt, hogy az erdő több részén is található
volt kissebb kiágazás a hatalmas folyóból.
Mit sem törődve ezzel az úgymondd kis problémával, visszatértem
a füvek és más növények árulkodó jeleihez.
Fellélegezhettem, végre eddigi nyomorúságos vakságomat a fény
helye vette át.
Repültem vissza a szállodába, hogy elújságolhassam a nagy hírt
a többieknek is.
Alig bírtam magammal, úgy rontottam rá Carlisle-ékra mint egy
megveszett állat amire ők azonnal fel is pattantak ültükből.
- Carlisle! Carlisle, láttam... láttam őket! - vigyorogtam mint
a vadalma - Víz... meg fű... és nyomok!!! - hadartam.
- Mit? Mit láttál Alice, lassabban kérlek. - mondta Carlisle.
Addigra már a többiek is mindd mögöttem álltak.
Nagy levegőt vettem és kezdtem előröl, lassan.
- Kimentem az erdőbe egy kicsit, hogy hátha az ottani környezet
miatt lesz látomásom, nyomot próbáltam keresni, illatokat,
törött ágakat amiket csak mi vehetünk észre... és... és találtam.
Rengeteg helyen le vannak taposva a füvek, meg vannak törve
és levelek, meg kisebb ágak is, és akkor jött a látomás.
Vizet láttam, körbe fákkal ahol Edwardék nevetve játszottak a vízben.
Tudom, hogy a látomásom nem sok, de a nyomok sokat segíthetnek.
- Azonnal pakoljunk össze és induljunk. - mondta Esme.
- Igen, minél hamarabb. - felelte Carlisle - Lehet még ma láthatjuk
már őket. - mosolygott feleségére.
Mindenki elszáguldott a szobájába és egy percen belül lent voltunk a
portánál, hogy kifizessük a cehet és már száguldottunk is a helyhez
ahol a nyomokat találtam.
Mindenki alaposan körbevizsgált mindent, ahányan voltunk, annyi fele
mentünk, több szem, többet lát alapon.
Az én Jasperem volt a legjobb ebben, még Maria idejében tanulta el.
Fél órás kutakodás után visszatértünk a kiinduló ponthoz, hogy
megbeszéljük ki mit talált.
- Több irányban is vannak nyomok. - mondta Jasper.
- Én is találtam. - felelte Emmett.
- És én is. - mondta Rose.
- Ahol én voltam ott semmi. - tette hozzá Esme.
- Nálam sem volt. - adott választ Carlisle.
- Oké, akkor négyen találtunk. - nézett rám Jasper - Ez elterelés
volt, hogy ne tudják beazonosítani merre mentek.
- De nekünk van egy előnyünk, azt a nyomot kell követnünk, amerre
víz is található. - vigyorogtam - Akkor... irány a víz szaga és a
nyom.
Nem dumáltunk többet, azonnal megindultunk arra amerre a látomásom
is vezetett.
Hosszú volt az út, több órás, mire a nagy rengeteg között, ismerős
illatokra bukkantunk.
Minden vámpírnak van egy jellegzetes illata, amit bárhonnan képesek
vagyunk kiszagolni, felismerni és ezeket mi ismertük.
Örömünkben turbófokozatra kapcsoltunk, már sötétedett, de nekünk ez
annál jobb volt.
Amikor az illat végéhez értünk szinte egymásnak esve fékeztünk le.
A látvány ledöbbentett.
Egy fára épített viskó előtt álltunk, ami kicsit olyan volt mint
nálunk egy hontalan búvóhelye.
Nem tudtam, hogy sírjak-e, hogy ezt kellett látnom, hogy a
testvéreméknek ilyen körülmények között kellett élniük, vagy hogy
mosolyogjak a találékonyságuk miatt.
Volt egy sejtésem, hogy a többiek is valahogy efféleképpen gondolhatják
leginkább Esme és Carlisle, akik egymásba kapaszkodtak, hogy össze
ne essenek.
Az egész viskóból Edwardék illata áradt kifelé, de ők nem voltak itt.
- Nincsenek itt. - nyögtem fel - Remélem nem késtünk el.
- Túl erősek ahhoz az illatok... - felelte Jasper és a kunyhó nyílásához
suhant - és a holmijaik is itt vannak.
- És most mi legyen? - kérdezte Rosalie.
- Most... várunk, biztosan hamarosan felbukkannak. - felelte Carlisle.
- De, hol lehetnek? - nézett Emmett körbe.
- Talán, pancsolnak... vagy ki tudja. - mondtam.
Abban a pillanatban ahogy a fenekemre huppantam, látomásom támadt.
Rettegve néztem végig az agyamban lejátszódó filmet.
Éreztem, hogy a szemeim kikerekednek, kissebb remegés futott végig rajtam
amikor éreztem Jasper védelmező kezeit a karomon.
Mikor vége lett és kitisztult az agyam és a látásom, csak levegőért
próbáltam kapkodni.
- Alice! Alice, mi történt? - rázott meg kissé a párom.
De még mindíg csak hápogtam.
- Az istenit Alice, megijesztessz, mondd már el mit láttál! - kérlelt
újra Jasper.
Ránéztem megsebzett, mégis gyönyörű arcára.
- Jön... jön a Volturi. - nyeltem egyet - Már elhagyták Volterrát.
- Kik? Mennyien? - kérdezte Carlisle idegesen.
- Sokan... tíz, talán tizenketten... nem tudom. A volturik és a többi őrző.
- Túl sokáig tartott, hogy megtaláljuk ezt a helyet. - mondta Rose.
- Azonnal meg kell találnunk Edwardékat és elmennünk innen. - mondta
Emmett is.
- Van velük egy nyomkereső is, nem ismerem ki ő, de tudom, hogy az volt.
- néztem Carlisle-ra.
- Ez bizony nagyon rossz hír. - dörzsölte meg az állát Carlisle.
Ahogy ezt kiejtette a száján, suhanásra lettünk figyelmesek.
Mindd a velünk szembe levő irányba kaptuk a fejünket és a zörej
abbamaradtával végre ott álltak előttünk húsz lépésre az én drága
testvéremék, egymás kezét szorítva, mint két elárvult gyerek és az
arcukon a meglepedt örömsírás tünetei.
Hát ezzel mi sem voltunk másképpen.
Egy pillanatot sem várva többet, tárt karokkal repültünk egymás felé és
az egész család egy gombócként ölelte őket, ők minket és bár könnyet
nem hullattunk mégis mindd zokogtunk.
Esme és Carlisle, na meg én, össze-vissza csókolgattuk őket ahol értük.
A három fiútestvér összeölelkezve, egymás hátát veregetve és pacsizva
köszöntötte egymást, mi csajok összebújva.
- Hála istennek, hogy éltek! - szipogott Esme.
- Nem, anya... - mondta Edward - hála Bellának.
Kissé homlokráncolva, értetlenül néztünk Edwardra, aztán egy mosollyal
elmagyarázta.
- Nehéz lenne leírni amit láttam, de Bellának van egy különleges képessége
amihez foghatóval még soha szerintem senki sem találkozott. - megint
csigázta az idegeinket.
- Nyögd már ki mi az! - szóltam rá.
- Hát,... - folytatta - nem tudom, hogy mondjam... Bella a tűzzel bír, de
nem csak úúúgy átlagosan - nyújtotta el a szót - hanem, hogy ő irányítja.
Az egész testét beborítja, míg ő egy burokban a legbelsejében teljes
biztonságban van, nem ég el és ami a legdurvább az egészben, hogy a lángok
teljesen kék színűek, mint az égbolt. Nem tudom ezt így elmagyarázni...
ezt látni kell. Demetriből például csak egy pocsolya maradt.
Mindenki szájtátva nézett Bellára.
- Alice mondta, hogy volt egy látomása amiben Demetri egyszerűen elolvadt,
de azt nem, hogy hogyan. - ámult Carlisle.
- Csak... dühös lettem, megölték szegény Heidit, pedig ő segíteni akart és
aztán rátámadtak Edwardra, kétségbeestem... aztán dühös lettem, majd az
lett a vége, nem tudom hogyan csináltam, csak úgy jött. - felelte Bella.
- Hű kisanyám! - ugrott egyet Emmett - Remélem azért engem nem akarsz
megolvasztani? - vigyorgott.
- Hát... még meggondolom, ha sokat szórakozol velem! - bokszolt bele
mosolyogva Bella, Emmett vállába.
- Értettem - vágta magát egyenesbe Emmett - szuperhős asszonyság! - kacagott.
Bella erre csak félmosollyal az arcán legyintett egyet Emmett marhaságaira.
Olyan jó volt mindenkit nevetni, mosolyogni, boldognak látni.
De a jókedv nem tartott sokáig, csupán addig amíg el nem mondtuk Belláéknak,
hogy mit is láttam nemsokkal ezelőtt.
- A franc essen ebbe az Aroba, meg a mocsok bandájába. - fújtatott Edward.
- Mit javasolsz fiam, mi legyen? Merre tovább? - kérdezte Carlisle.
- Nem is tudom... ha velük van egy kereső is, bárhova is megyünk... ránk
fognak találni. Előbb-utóbb meg kell küzdenünk velük. - válaszolt Edward.
- De itt sem maradhatunk, mindent porrá égetnének és itt emberek is vannak.
Olyan helyet kell találnunk, ahol semminek és senkinek nem eshet baja. -
mondta Esme.
- Tudom... tudom, de nem könnyű.
- És fel is kell készülnünk. - tette hozzá Jasper.
- A mi erőnk - mondta Rose - mint utóbb kiderült, semmit nem ér velük szembe.
- Ez igaz. - helyeselt Emmett. - De most már van egy szupernőnk, akinek van egy
olyan képessége amitől még Jane is berosál. - vigyorgott.
- De én nem tudok mindenkit egyedül megölni sem megvédeni, még azt sem tudom,
hogy hogyan működik, hogy hívjam elő, azóta nem is próbáltam. - védekezett
Bella.
- Gyakorolnod kell mindenképpen, rá kell jönnöd. - monta Rose.
Szegény Bella, azt sem tudta mit csináljon, ijedt volt.
- Nos, akkor merre tovább? - kérdezte Jasper.
- Hadd gondolkodjam egy kicsit. - dörzsölte a halántékát Edward. - Ha bárkinek,
bármilyen hely eszébe jutna, az mondja nyugodtan.
- Talán Alaszka, nedves, de üres is. - mondta Rosalie.
- Vissza Londonba? - kérdezte Jasper.
- Na neee, oda soha. - vinnyogott Emmett - Inkább Forks.
- Emmett, fejezd be a hülyeségedet. - szóltam rá.
- Jól van na, de én attól még imádtam ott élni. - szólt vissza.
- Mi is. - felelte kedvesen Esme.
- Nekem eszembe jutott egy hely, apu egyszer amikor még tizenkét éves voltam,
elvitt Németországba, Freiburgba, egy hetet töltöttünk ott és nem messze onnan,
van egy erdő...
- Igen, igen, arról a helyről már én is hallottam, a Fekete-erdő. - vágott
közbe Edward.
Erre Bella elmosolyodott.
- Az. A táj gyönyörű, az erdő pedig sötét, mert nincs fény a sűrű tűleveles fák
miatt. Kering egy monda is, miszerint... - nézett Edwardra.
- Koboldok és más misztikus lények is lakják. - vigyorgott ő is.
- Na ácsi, azt akarjátok, hogy valami meseerdőbe menjünk lakni? - húzta fel a
szemöldökét Emmett.
- Hát az a hely a mi fajtánknak biztos menedék, nincs szükségünk semmire csak
vérre, a szállás megoldható, nagyon elszórtan élnek csak és az erdőbe nem
igazán mászkál senki a mondának köszönhetően. Ha úgy vesszük, hozzácsapódunk
a mesebeli misztikus lényekhez, hisz igazából az embereknek mi csak azok
vagyunk, nem tudnak a létezésünkről. Az a mi erdőnk. - bazsajgott Bella.
- Mióta lettél te ilyen vicces kislány? - kuncogott Emmett.
- Amióta ismerlek, drága bátyám. - mosolygott rá Bella.
- Akkor eldöntöttük? Németország? - kérdezte Rose.
- Nekem tetszik. - bólintott Esme.
- Hát... akkor ez eldöntve... - csapta össze a tenyerét Carlisle - irány Freiburg.
