Sziasztok!
 Az a megtiszteltetés ért a mai napon, hogy megkeresett DestinyHope
 és felkért arra,hogy válaszoljak néhány kérdésére és írjak magamról pár dolgot,
 aminek én mosteleget is teszek. :)
 Azután felkérek 11 másik kedvelt blogot, hogy ők is válaszoljanak az enyémekre.


Szabályok:
- Írj 11 dolgot magadról
- Írj 11 kérdést
- Válaszolj 11 kérdésre
- Küldd tovább 11 embernek

11 dolog rólam :

A nyilas jegyében születtem, ezért elég tüzes természetű vagyok.
Imádok rajzolni, amit már 10 éves korom óta folyton fejlesztgetek.
Hiszek a természetfelettiben és a misztikus dolgokban.
2 györörű kisfiú büszke anyukája vagyok.
Nagyon szeretek írni és olvasni.
Szeretek társaságba járni, új emberekkel megismerkedni.
Erős akarattal rendelkezem, amit akarok, általában azt el is érem.
Bármin képes vagyok elsírni magam, egy film, olvasmány, akármi.
Imádom a vámpíros cuccokat, vámpírfog, ruha, könyv, poszter, gyűjtöm őket.
Ha rámjön a hepp akkor varrok, függönyt, ágyneműt, de mindent kézzel.
Ki nem állhatom a beképzeltséget.


11 kérdésre a válaszom :

-Miért kezdtél írni? Mióta írsz?

Már az Általános Iskolában elkezdett foglalkoztatni a dolog,
 akkor is próbálkoztam,de csak amolyan tiniszerelmes történetekkel,
 igazán csak a Twilight megjelenése óta lendültem bele nagyon.
                                                       xxxxxxxxxxx
-Honnan szerezted az ötleteket, honnan merítesz ihletet,
 egy-egy újabb történethez, vagy novellához?

Mint szerintem a legtöbb Twilight rajongó a filmből, a könyvből, de előfordult
már olyan eset is, hogy épp egy álmomból, na és a Vámpírnaplók sem utolsó.
De az élet is segítségemre van ebben.
                                                       xxxxxxxxxxx
-Novellád, vagy történeted van több?

Az igazság az, hogy én novellákkal nem foglalkozom, csak hosszabb történetekkel.
                                                       xxxxxxxxxxx
-Milyen zenéket szoktál hallgatni írás közben?

Twilight soundtrack-eket, vagy rockot , mint pl. Evanescence vagy épp a Paramore.
                                                       xxxxxxxxxxxx
-Mit olvastál utoljára?

Lauren Kate : Fallen, kitaszítva könyvét, ebből indult a Csontváros című film.
                                                        xxxxxxxxxxxx
-Ki a kedvenc karaktered?

Bella, Edward, Alice. Imádom a kis fekete koboldot, nagyon kedvelném, ha létezne.
                                                         xxxxxxxxxxxx

-Ha megfilmesítenék az egyik írásod, kit szeretnél, hogy eljátsszák a főszereplő(ke)t?

A fiú nem is lehetne már mint Ian Somerhalder, az a férfi annyira dögös,
 csábító és érett, na meg komolyan sötét figura, de imádnivaló is.
A lány pedig lehetnék én :)  csak vicceltem, nem is tudom, talán Nina Dobrev,
 ő annyira szép és színésznőnek sem utolsó, vagy esetleg Ashley Greene.
                                                          xxxxxxxxxxxx
-Mit érzel, mikor írsz?

Végre elmerülhetek az én kis álom világomba, ahol a saját magam ura lehetek.
                                                          xxxxxxxxxxxx
-Milyen iskolába jársz?

Én már az élet iskoláját taposom. Kétszeres anyaként és asszonyként teszem a dogom.
                                                           xxxxxxxxxxxx
-Mik a kedvenc filmjeid?

Meghalok minden egyes vámpíros filmért és sorozatért, amellett a vígjátékokat
kedvelem nagyon.
                                                            xxxxxxxxxxxx
-Van kedvenc országod/városod? Mi az?

Igen van, méghozzá Párizs, a divat és a szerelem városa és még Tokió.
                                                            xxxxxxxxxxxx



Az én 11 kérdésem :

-Hiszel-e a vámpírokban?
-Hol élnél legszívesebben, ha megtehetnéd?
-Melyik színésszel találkoznál szívesen a Twilight-ból?
-Milyen érzéssel tölt el, ha olvasod a neked szánt komikat?
-Ha lenne rá mód, lennél vámpír?
-Mivel foglakozol az életedben, mit dolgozol, vagy tanulsz?
-Mi volt életed legnagyobb meglepetése?
-Hogy érzed magad teliholdkor?
-Mikor jön rád leginkább az írhatnék?
-Van-e hobbid?
-Van-e gyűjteményed valamiről/valamiből?

11 személy akiknek küldöm :

	http://newsun-krisz.blogspot.com/
http://www.iccsinee.blogspot.com /     http://halalkegyence.blogspot.com/     www.utoleramult.blogspot.com     http://aroanygyal.blogspot.hu/     http://freebfanfictions.blogspot.com     http://twilight-forever-lyly.blogspot.com     http://dorewra.blogspot.com/

     http://twilightfic.blogspot.com/
     http://luci-orokketartobaratsag.blogspot.com/
     http://liiindablogja.blogspot.com

Ezen írók történetét leginkább a Merengő Fanfiction oldalon olvashatjátok,
nagyon jók és rengeteg Twilight írás van rajta, ajánlom mindenkinek figyelmébe.

Lélek tánc : 6.fejezet

Sziasztok!
Hát sikerült megoldanom a problémát, így már hoztam is az újat.
Örömmel látom, hogy a tagok is egyre gyarapodnak. :)
Remélem senkinek nem okoz majd csalódást ez a rész,
személy szerint nekem az egyik kedvencem lett, szeretném
ha ezzel nem lennék egyedül.
Jó olvasást.
Sok puszi mindenkinek!




 Minden napunk edzéssel telt.
 Egyszerűen nem értettük mit csinálhattunk, amivel kiérdemeltük
 a Volturi és csatlósai látogatását, bár Edward említést tett
 arról, hogy Aro foga régóta fáj szerelmem és Alice képességeire,
 ilyen fajta vámpírokra ugyanis még nem sikerült szert tennie a
 kis csapatába.
 Ahogy Edward nevezte őket GYILOKMÁN-ok, ugyanis mániákusan
 imádtak ölni, minden pillanatát élvezték, ha másokat szenvedni
 láttak.
Teljesen be voltam rezelve már csak amiatt is, hogy én
 nem büszkélkedhettem semmiféle képességgel, csak a puszta
 vámpírságom segíthetett, de a Volturi ellen?
 Ezek után már az is igen kevésnek bizonyult.
 Mindenki, minden szabad pillanatát a párjának szentelte,
 ha esetleg valami oknál fogva meghalnánk.
- Mit követhettünk el? - kérdeztem Edwardot az ágyunkon feküdve,
 összebújva.
- Sajnos, halovány fogalmam sincs, de lehet, hogy semmit. Lehet,
 hogy másokat keresnek, csak épp erre vezet az útjuk. - simogatta
 a fejem búbját.
- Előfordulhat, hogy nem hozzánk jönnek? - köröztem ujjammal
 a mellkasán.
- Bármi lehet. Alice, csak azt látta, hogy jönnek. Azóta nem volt
 újabb látomása.
- Ez igaz, de honnan tudhatnánk?
- Hát, ahogy Rosalie is mondta... megtudjuk, ha ideértek.
- Jah... - fintorodtam el - csak, hogy én nem repesek az örömtől
 a látogatásuk végett.
- Szerintem ezzel nem vagy egyedül. - siklott a keze a hátamra,
 majd egy gyors és határozott mozdulattam magára rántott, én
 pedig felkacagtam.
- Na, de kérlek! - kuncogtam.
 Olyan hirtelen és követelőzően csapott le ajkaimra, hogy abban
 a pillanatban elszállt belőlem minden félsz és gondolat, a helyét
 tűz, a perzselés és az egymás iránti végtelen szerelem vette át.
 Edward csókja volt az én gyógyírem minden rosszra, megsebzett
 " lelkemre ".
 Örökre így akartam maradni, abban a heves pillanatban, csak vele,
 imádottam karjaiban.
 De az élet... nem épp volt kegyes.
 Két nap elteltével, megérkezett a rémálom csapat.
 És én még ezekhez akartam csatlakozni?!
 A klánunk kint várta őket a hátsó udvaron, az erdő borította részen.
 Egyszer csak felbukkantak, ráérősen lépkedtek, felszegett fejjel,
 mintha az övék lenne az egész világ.
 Már a kinézetüktől is kirázott a hideg.
 Mindenüket fekete és piros borította, mintha az éj sötétje szállt
 volna rájuk vérrel szennyezve, na és a szemük!
 Olyan vörösen izzott, mint a pokol tüze.
 Már a puszta jelenlétüktől a frász kerülgette még a vámpírt is.
 Öt lépésnyi távolságra álltak meg előttünk.
 A legelső szembetűnő dolog a legnagyobb darab srác lett, aki
 azonnal rám meresztette lángoló tekintetét, majd egy kis időre
 rá a többiek is követték a példáját.
 Aztán Carlisle előrelépett sorunkból üdvözölni őket, mivel régi
 ismerősöknek számítottak.
 Levéve a szemüket rólam Carlisle-ra néztek.
- Isten hozott benneteket kedves barátaim, mi járatban vagytok
 errefelé? - mosolygott kedvesen a hét pokolfajzatra.
- Köszönjük drága barátom. - felelte nyájasan a nagyvezér Aro.
 Koromfekete haja aprókat lengett a kis szellőtől.
 Marcus, valószínűleg a legvénebb és Caius az aranyhajú
 búskomor képű, csak biccentett egyet fennségesen.
 Az örzők meg sem mozdultak, úgy álltak ott, mint akik odaragadtak.
- Az igazság az kedves Carlisle, hogy igazságot jöttünk szolgáltatni,
 amolyan szemet-szemért fajtát, tudod hogy van ez. - legyintett,
 mintha csak valami apróságról beszélne.
- És ha szabad megtudnom, mifélét? - kérdezte Carlisle szemét összehúzva.
- Nemrégen kaptunk egy levelet, bizonyos Alaintől... - erre mindenki
 kimeresztette a szemét.
 Alain?
 Hogy jön a képbe Alain?
 Elképzelni sem tudtam.
 Értetlenségünket látva folytatta.
- Eme személy, azt írta nekünk, hogy egy bizonyos Bella, aki ha jól
 gondolom ő lenne - mutatott felém - becsapta, megcsalta és meg akarja
 öletni.
- Hogy micsoda? - mozdultam volna, de Edward visszafogott.
 Mélységesen felháborodtam.
- Bella... - nézett rám Carlisle - kérlek, hallgasd végig.
 Persze ahogy én mozdultam, a pitbullok is ugrásra készen álltak.
- Rendben - feleltem - de már annyit most elárulhatok, ez alap hazugság!
 A tudtommal Demetrinek nevezett alak úgy meredt rám, hogyha szemmel
 ölni lehetett volna... de nem ijedtem meg tőle, büszkén álltam a
 tekintetét.
- Kérlek, folytasd. - fordult apósom Aro felé.
- Szóóóval - nyújtotta el a szót - Alain azt állította merénylet készül
 ellene, mert rájött, hogy Bella - nézett ismét rám, majd vissza -
 megcsalta Edwarddal... a fiaddal - mosolyodott el gúnyosan - és amiért
 rájött, el akarják tenni láb alól.
 Ekkorra már totálisan fújtattam.
 A szemét, mocsok állat!
 És én még sajnáltam!
- Azt is írta, hogyha nem jelentkezik nálunk öt nap múlva, akkor eltették
 az útból, és hát Alain nem jelent meg.
- Ha ilyen meg is történt, már ami az útból eltételt illeti... nem értem
 mit érint ez titeket, hisz nap mint nap előfordul hasonló eset, hogy
 ketten egymásnak ugranak és a jobbik győz, nem igaz? Ha ti tényleg ezzel
 foglalkoznátok... amit nem tesztek - emelte ki Carlisle - akkor millióegy
 dolgotok akadna, és már a fél vámpír populáció kihalt volna.
 Erre a kijelentésre igencsak lefagyott az a bárgyú vigyor a képükről.
- Nos - kezdte ismét Aro - valóban nem említettem még a valódi okát -
 érintette egymásnak az ujjait - az igazság az, hogy Alain... Demetri
 édes testvére volt. - hallottam amit mondott, de nem akartam hinni a
 fülemnek.
 Tehát az-az izomagy ezért meresztgette annyira rám a szemeit, ahogy
 meglátott.
 Istenem!
 Demetri?!
 Ez most komoly?
 Úgy kapaszkodtam Edwardba, hogy az inge is megreccsent a szorításom alatt.
- Demetri? - kérdezte Carlisle hitetlenkedve - De hát, ő vega volt és
 tudtommal soha nem említette egy szóval sem, hogy lenne akárkije is.
- Demetri nagyon régóta a családunk megbecsült tagja. Gyere ide kérlek.
 - hívta magához az említett személyt, aki szó nélkül ott termett - Már
 régóta velünk él, ő változtatta át az öccsét, hogy legyen vele valaki az
 emberi múltjából... de Alain, túlságosan szerette az embereket és nem
 volt képes... - húzta el a száját - bántani őket, ezért a másik utat
 választotta, de attól a tény... az tény marad, így hát neki van joga
 a bosszúra. Mi már megtárgyaltuk útközben, hogy mi lehet a két legméltóbb
 büntetés ezen két alattomos cselszövőnek.
 Edwarddal egymásra néztünk és azonnal megkapaszkodtunk egymásba.
 Tudtuk, hogy nagyon rosszra fordult a kocka.
- De hát, mi... - kezdte volna Emmett.
 Mi ránéztünk, összehúztuk a szemöldökünket és nemet intettünk a fejünkkel.
 Nem akartuk, hogy Emmett és Jasper is belekeveredjen, nekik is ott voltak
 a feleségeik.
 Sógorom azonnal vette a lapot és nem folytatta.
- Tehát - fordult Aro felé Edward - Mi lenne az-az igazságtalan büntetés?
 Demetri szeme azonnal lángra kapott.
- Igazságtalan? - sziszegte - Tán nem halott az öcsém? Te nem vagy az ő
 nőjével?
 Bár ez tény volt, mégsem innen néztük a dolgokat.
 Erre már nekem is lépnem kellett.
- A te drágalátos öcséd - fröcsögtem mérgemben - meg akart engem ölni
 és Edwardot is... jogos önvédelem volt.
 Demetrinek felhúzódott a fogáról az ínye.
- Te cafka, ne merészelj nekem önvédelemről beszélni! Te voltál aki
 félrelépett, az öcsém jogosan akarta megtorolni az őt ért sérelmeket!
- Ááá, értem! Tehát, neki szabad, nekünk nem. Ha ezt nyugodt körülmények
 között meg tudtuk volna beszélni vele, nem történt volna ilyen.
 De neeem! - gúnyolódott Edward - A te drágalátos öcsikédnek le kellett
 ütnie Bellát, megkötöznie és fogvatartania.
 Demetri úgy sziszegett mint egy kobra, talán még mérget köpni is képes
 lett volna.
- Inkább térjünk a tárgyra. Miféle büntetést akartok TI kiszabni NEKÜNK?
 - kérdeztem államat felszegve.
 Aro, Demetrire nézett, aki pedig őrá és csak egy bólintást váltottak.
 Éreztem, hogy ez semmi jót nem jelent.
 Edward teste is teljesen megfeszült.
- Azt hiszem Demetri, jobban fogja élvezni, ha szenvedni lát titeket,
 mint halottnak. Abban nincs semmi élvezet. - Edward azonnal támadó
 állást vett fel sziszegve, mire a többiek rögtön követték, velem együtt
 - Alec, kérlek... - mondta nyáltól csöpögve az egyik ikernek.
 Mindenki rettegve nézte ahogy előrelép és azonnal támadásba lendül.
 Elmenekülni késő volt.
 A kezeiből fekete bénító füst szállt ki, ami egy pillanat alatt elérte
 a Culleneket, akik sikoltozva vesztették el minden érzéküket.
 Edward és én rémülten álltunk és néztük a többi családtagunk kétségbeesett
 vergődését.
 Azután visszakaptuk a fejünket Arora, aki épp a szőke démon felé intett.
- Jane... - szólította.
- Igen, mester. - felelte.
 Ő is előrelépett, ekkor Edwarddal mindketten hatalmas lendülettel ugrottunk
 felé, de már későn.
 A fülem csak egy szót érzékelt.
- Kín! - nézett ránk a szuka.
 Ahogy ezt kiejtette a száján, mindketten fájdalmak közepedte csapódtunk
 a földnek és sikítoztunk az elviselhetetlen fájdalomtól.
 Vonaglottam a sárban és teljesen tehetetlen voltam, jobb szerettem volna
 azonnal meghalni mint ezt átélni, már Edwardra sem tudtam koncentrálni,
 eszemet vette a kibírhatatlan kínszenvedés és fogalmam sem volt hogy
 történhetett, de egy idő után feladtam és a tudattalan, mély és sötét
 bugyrába merültem.

Lélek tánc : 5.fejezet

Sziasztok!
Ahogy ígértem már itt is az 5. az unalmamnak köszönhetően. :)
Jó olvasást.
Pusszancs




 Miután visszatértem a házba, hazavártam Alaint, de őhelyette csak egy
 levelet találtam a nappaliban, az üvegasztalon.


                                                        KEDVES BELLA!
       MINDENT LÁTTAM AMI KÖZTED ÉS EDWARD KÖZÖTT TÖRTÉNT.
       SAJNÁLOM, HOGY ÍGY ALAKULT, DE MINDÍG IS ŐT SZERETTED,
       TEHETTEM ÉN VOLNA AKÁRMIT, NEM VÁLTOZOTT VOLNA SEMMI.
       ÉN MEGPRÓBÁLTAM, EZT VISZONT MÁR NEM VAGYOK KÉPES
       VÉGIGNÉZNI.
                                                         ISTEN VELED!
                            
                                                                                         ALAIN


 Leültem a kanapéra és teljesen magamba zuhantam.
 El sem mondhattam neki mennyire sajnálom, hogy nem akartam őt bántani,
 sem átverni.
 Mocskosnak éreztem magam.
 Épp lehajtottam a fejemet, amikor egy hatalmas ütést mértek a koponyámra,
 azonnal lefordultam a kanapéról, elég volt egy pillanat, hogy csapdába essek.
 Az egész testem meg lett kötözve és vissza lettem hajítva a kanapéra,
 mint valami kötözött sonka.
- Mi az kicsi Bella? - mondta ki undorral a nevem - Egy pasi már nem is elég,
 egyből kettőre cuppansz?
 Amint kitisztult a fejem megláttam Alaint ahogy felettem ágaskodott,
 megvetve engem.
- Alain? Én azt hittem...
- Mit? Mégis mit hittél, hogy olyan hülye vagyok, hogy elmegyek dolgozni
 amikor megjelenik Cullen és te azonnal henteregsz vele? Azt hitted nem tudom,
 hogy visszamész hozzá? Te is csak egy ribanc vagy, akárcsak a többi, de most
 mindketten megbánjátok amit velem tettetek te cafka, a szemed láttára végzem
 ki a nyomorult pasidat, aztán te következel.
- Sajnálom, én nem így akartam.
- Nem így? Akkor először dobsz, aztán dugatod meg magad vele? Bezzeg az én
 farkam nem kellett, de amint ez a tetű megjelent, már ültél is volna rá.
- Alain, tényleg sajnálom, nem akartalak megbántani. Tudtad, hogy szeretem őt.
 Gonoszul felkacagott aztán arcon csapott.
- Te ribanc, tudtam, hogy szereted, de nem arról volt szó, hogy az első
 adandó alkalommal az ölébe is ugrassz, engem pedig semmibe veszel!
 A pofont szinte meg sem éreztem, de tudtam, hogy igaza van és megérdemeltem.
- Teljesen igazad van. - értettem egyet vele.
- Persze, hogy igazam van, de ezt most megbánjátok, így egálba leszünk.
 Kár érted, jó kis szuka vagy, tudtam volna veled mit kezdeni.
 Én csak lehajtottam a fejem és meg sem szólaltam.
 Tudtam, hogy Alice-nek látomása lesz rólam és akkor szól Edwardnak, aki eljön
 majd értem.
 Alainnek esélye sem volt, hisz ott volt még Jasper és Emmett is, mind a ketten
 hihetetlenül jó bunyósok, Edward pedig nagyon okos, hamar túl jár Alain eszén.
 Egész napra otthagyott egyedül megkötözve, folyton a ház körül futkosott,
 azt várta, hogy Edward felbukkanjon, de nem volt szerencséje.
 Már kelt fel a nap, amikor egy hatalmas ajtórobbanással Alain berepült a
 nappaliba, az egyik fotelre esett rá, ami széttört alatta az óriási
 csapódástól.
- Jóságos isten. - leheltem.
 Alain alig bírt felállni akkora ütés érte és igazam lett a három fiúval
 kapcsolatban, mert ők léptek be az ajtón.
 Harcra Alainnek esélye sem volt, még fel sem kelt, de már Jasper a háta mögött
 is termett, lefogta, addig Emmett elkapta a fejét és letépte a helyéről.
 Az a fémes hang borzalmas volt, nézni végképp képtelen voltam.
 Sajnáltam őt, hogy az én hülyeségem miatt kellett meghalnia, bár ha nem így
 lépett volna fel ellenünk, akár boldog is lehetett volna mással, de sajnos ő
 nem ezt választotta.
 A fejet és a testet az erdőbe cipelték és elégették, eközben Edward kiszabadított.
- Jól vagy Bella? - kérdezett miközben az ölébe kapott.
- Igen, köszönöm, nincs semmi bajom. - bújtam hozzá.
- Hazaviszlek rendben?
- Jó, menjünk. - a fejemet a mellkasára hajtottam.
 Jess és Emmett is megérkezett és négyen indultunk el a Cullen villába.
 Amikor odaértünk mindenki aggódva nézett rám, de azután megnyugodtak
 amint látták, hogy egyben vagyok.
 Nagyon meglepődtem, mert csak egy kis idő múlva vettem észre, hogy a villát
 ismét berendezték, Edward szobája pedig kettőnknek lett kialakítva.
 Amikor szerelmem felvitt a szobájába, lefektetett az ágyra, hogy pihenhessek,
 bezárta az ajtót és mellém feküdt, én pedig hozzábújtam.
 Olyan jó érzés volt végre újra a karjaiban lenni.
 Abszolút nem voltam fáradt, hiszen az nálunk lehetetlen dolognak bizonyult,
 mégis olyan jól esett lustálkodni a szerelmemmel.
 Ő simogatta a fejem, én pedig benyúltam ingje alá, úgy cirógattam a felső testét.
 Isteni bőre volt.
 Ki sem mozdultunk estig, de aztán lementünk a többiekhez beszélgetni és tíz óra
 tájban elmentünk vadászni.
 Elfogyasztott zsákmányaink után hazatértünk és mindenki visszavonult a saját
 kis zugába.
 Furcsa volt másik hét vámpírral élni ennyi magány után, minden kis zúgást,
 zörejt, beszélgetést hallani lehetett, és bizony Rosaliet és Emmettet is, amit
 igazság szerint szívesen kihagytam volna az életemből.
 Viszont így már ezt Edwardnak is kellemesebb lett elviselni.
 Mind a ketten elmentünk tusolni és átöltözni.
 Én Alice-től kaptam egy vadiúj Laura Biagiotti csipkés babydollt azzal a dumával,
 hogy már "látta", hogy itt fogom tölteni az éjszakát.
 Edward viszont csak egy boxert viselt.
 Annyira durva volt a rucim, hogy alig mertem kimenni a fürdőből,
 de mikor Edward meglátott, annyi időt sem adott, hogy az ágyhoz érjek.
 Elémsuhant, felkapott és már az ágyon is voltunk, ahol persze én kerültem alulra.
 A lábaim azonnal utat engedve neki szétnyíltak és a dereka köré csavarodtak.
 Még mindíg nem tudtam betelni az érzéssel, hogy vele lehetek és, hogy meleg a bőre.
 Magamhoz húztam amennyire csak tudtam, és mohón követeltem ajkait.
 Bármit csináltam mindenben engedett, nem tolt el, nem fogta meg a kezem,
 nem húzódott el az érintésemtől és a csókzáporomtól sem.
 Férfiasan állta a sarat és ezektől ő is csak jobban belelendült.
 Olyan jó érzés volt, hogy végre igazán szerethettük egymást anélkül, hogy a
 másiknak fájdalmat okoznánk.
 Minden pillanata az együttlétünknek a mennyek országát juttatta eszembe.
 Minden pillanattal közelebb kerültünk vágyunk beteljesüléséhez.
 Egy egész éjszakán át élveztük, hogy együtt lehetünk, mindent elfeledve a
 múltról.
 Még Alaint is.
                                    XXXXXXXXXXXXXXX

 Újra összeszoktunk az elmúlt hetek alatt, soha nem éreztük még magunkat
 ennyire boldognak.
 Minden rendeződni látszott, egészen addig, míg Alice-nek látomása nem lett.
 A szeme elhomályosodott, kitágult és csak bámult bele a semmibe.
 Jasper azonnal mellette termett és megszorította párja kezeit.
- Alice, kicsim, mit látsz? - nézett rá aggódóan.
 De Alice nem válaszolt rögtön.
 Jasper megrázta egy kicsit a kezeit.
- Alice drágám, hallasz?
 Barátnőm még egy pillanatig ebben a transzos állapotban volt, majd végre
 magához tért.
 mindenki meredten bámult rá és arra várt mikor nyögi már ki végre mi fog
 történni.
 Edward borzasztóan koncentrált, ő látta mi megy végbe Alice fejében, értetlen
 arcot vágott.
- Mi a fene történt? - bukott ki belőlem.
- A Volturi... - nézett fel végre Alice.
- El fognak jönni hozzánk. - fejezte be Edward.
- De miért? - kérdezte Rosalie.
- És hányan? - érdeklődött Emmett is.
- Azt nem tudom miért, de azt igen, hogy Aro, Marcus és Caius is jön az örzőkkel
 együtt.
- Melyik örzők? - villant meg Carlisle szeme.
 Carlisle eleget tudott a Volturiról, ugyanis velük élt egy ideig, jól ismerte
 a szokásaikat.
- Alec, Jane, Demetri és Felix. - felelte Edward.
- De miért kérded? - nézett Jasper Carlisle-ra.
- Mert a Volturik nem hagyják csak úgy el Volterrát, oka kell legyen, hogy
 ide jönnek.
- Ezt nem értem. - értetlenkedett Esme - Mi okuk lehet arra, hogy
 meglátogassanak? Mi békés család vagyunk.
- Igen ám, csak túl sokan. - mondta szerelmem - Mi vagyunk az egyetlen olyan
 vámpír klán ami nyolc főből áll... mostmár. - húzott magához.
 Mindenkinek ránc jelent meg a homlokán, azon gondolkodva mit követhettünk el.
- Nem hinném, hogy ez lenne az oka. - fejtette ki Carlisle - Ez nem elég ok arra,
 hogy a Volturi személyesen jöjjön ide. Valami másnak kell lennie.
- Hamarosan úgy is megtudjuk, nem igaz? - nézett Rose, Alice-re.
- Igen. - bólintott rá.
- Nagyon rossz előérzetem van ezzel kapcsolatban. - morogta Jasper.
- Gondolod, hogy rossz szándékkal jönnek? - kapta a fejét Esme, Jasper felé.
- Szerintem nem árt az óvatosság, felkészülhetnénk. - csapta össze a
 tenyerét Emmett.
- A hiba csak annyi, hogy a Volturi gárda ellen nem lehet felkészülni. Az örzők
 olyan képességekkel rendelkeznek, amikkel lehetetlen szembeszállni. - tett
 hozzá Carlisle.
- Mégis milyen képességek? - kérdeztem rá.
- Aroék állandó négy embere Jane és Alec, ők az ikrek, valamint a
 legveszélyesebbek. Jane az örjítő fájdalom hatalmával bír, Alec pedig
 mindent teljesen megbénít, látást, hallást és érzékelést. Demetri azt élvezi
 ha közelharcban ölhet, még a vámpírok között is páratlannak számít az ereje
 és ez nincs másként Felixel sem.
- Na ez fantasztikus, akkor ez annyit jelent, hogyha megtámadnak minket esélyünk
 sincs. - meredtem Carlisle-ra.
- Legalábbis nem sok. Edward hallja a gondolatokat, ha ölni akarnak, talán el
 tudunk menekülni. - vetette fel Rose.
- Nem tudunk örökké bújkálni, előbb vagy utóbb úgy is ránk találnának. - hallottam
 Edwardot.
- És akkor mégis mit javasolsz? - tette karba a kezét Rosalie.
- Edzünk és várunk. - felelte szerelmem egyszerűen.
 Mindenki tudta, hogy neki van igaza.
 Nyugodtnak kellet maradnunk és tiszta fejjel gondolkodnunk.
 A felkészülés hosszúra nyúlt.
 Jasper tanított minket, mert ő volt ebben a legjártasabb és a legjobb.
 Emmett nagyon élvezte ezt a harcolósdit, ráadásul jó is csinálta.
 Én többször fogtam padlót mint a többiek együtt véve, nem voltam éppen harcra
 termett típus.
 Alice és Rose mozgása lenyűgözött, úgy mozogtak mint a vadmacskák, még Esme
 is ügyesebbnek bizonyult nálam.
 A fiúk viszont keményen nyomták, úgy döngölték egymást a sárba, hogy sokszor
 éreztem a föld rezgését a lábam alatt.
 Carlisle hevessége nagyon meglepett, sosem gondoltam, hogy a mindíg nyugodt
 és megfontolt doki ilyen is tud lenni, még Emmettel is kikezdett és az eszének,
 na meg az óvatosságának köszönhetően többször is győzedelmeskedett,
 erre persze a mi kis hegyomlásunk totálisan bepöccent.
 Többször jártunk vadászni, hogy az erőnk egy fikarcnyit se vesszen és ellátogattunk
 a terület határolóhoz is figyelmeztetni a farkasokat, miféle szerzetek bukkannak
 fel hamarosan.
 Edward tolmácsolt.
- Miért jönnek ide? - morgott Sam.
- Még mi sem tudjuk, de minden eshetőségre felkészülünk. - válaszolt Carlisle -
 Nagyon veszélyesek, ezért szeretnénk megkérni titeket, hogy figyeljétek ti is
 őket, szükség esetén lépjetek közbe.
- Miért tennénk? Ti is csak vérszívók vagytok. - vicsorgott Paul.
- Ne miattunk, hanem az emberek biztonsága és nyugalma érdekében. - felelte Edward.
 Sikeresen megállapodtunk, Sam okosan tette.

Lélek tánc : 4.fejezet

Sziasztok!
Az ünnepre való tekintettel, elhoztam a 4.fejit, hogy ne unatkozzatok.
Elnézést az esetleges hibákért, de gyorsba írtam, remélem azért
tetszeni fog nektek.
Puszka


 Tettem egy lépést, majd még egyet, amíg csak nem a bejárathoz értem.
 Nem tudtam merjek-e bemenni.
 Végig simítottam az üvegajtón és nekidőltem.
 A Cullen villa.
 Már el is felejtettem mennyit voltam itt, vele, a szobájában, a családjával.
 Lassan kinyitottam az ajtót és beléptem a régi nappaliba.
 Ledöbbentem.
 Mindent por lepett, a falak megszürkültek, lekoptak, a bútorok egy része
 maradt csak itt, azok is fénytelenné váltak.
 Körbesétáltam az egész alsó szinten, végigsimítottam mindenen amin csak
 tehettem.
 Mikor lent végeztem, szintenként minden helyiséget átnéztem, az utolsóba
 remegve léptem be.
 Ebben a szobában volt a legnagyobb üresség, csak egy szekrény maradt amit
 régen rengeteg CD borított ABC sorrendben, minden más eltűnt.
 Összecsuklottam és lefeküdtem összegömbölyödve a földön, sírni akartam.
 Elvesztettem az egyetlen férfit akit életemben szerettem és egy olyan
 kapcsolatba menekültem, amibe nem voltam boldog.
 Olyan sokáig feküdtem itt, hogy elkezdett sötétedni, ezért elkezdtem lassan
 lecammogni emberi tempóban, hogy Alain ne kezdjen aggódni mielőtt dolgozni megy.
 Leérve még egy pillantást vetettem a konyha felé, ahol Esme finom ételeket
 készített csak is nekem.
 Megálltam az ajtóban és elméláztam, ekkor hátulról átkaroltak.
- Tudtam, hogy utánam fogsz jönni, nem fogsz elkésni? - kérdeztem szemlecsukva.
 Erre megcsókolt a nyakamon, de észrevettem, hogy az illat nem stimmel,
 ismertem, de ez nem Alainé volt.
- Hát persze, hogy utánad jöttem. - azonnal kipattant a szemem a gyönyörű hang
 hallatán - Megmondtam, hogy még egyszer nem engedlek el.
 Azonnal elugrottam tőle és szembefordultam vele.
- Istenem... te... hogy... - hebegtem - Alice, a fenébe! Te figyeltettél Alice-szel!
 Nem kaptam választ, csak kutató tekintetet.
- Edward, eltelt újabb tíz év. Miért nem hagysz békén?
- Miért tenném Bella? Szeretlek és te is szeretsz engem, láttalak a szobámban,
 láttam mióta vagy itt, tudom, hogy csak miattam maradtál.
- Én csak... itt lyukadtam ki, futottam... voltam Charlie sírjánál és... kiborultam.
 Aztán itt volt a ház... és előjöttek az emlékek. - össze-vissza beszéltem.
- Nyugodj meg. - mondta.
- Miért jöttél ide?
- Azért, hogy visszakapjalak végre.
- Az nem fog menni Cullen. - szólalt meg egy harmadik személy - Ő már
velem van.  - mondta birtoklóan Alain.
 Edward felé fordult és meredt szemekkel nézett a jövevényre.
- Te meg ki az ördög vagy? - kérdezte meglepedten.
- Ha az ördög nem is, de Bella párja biztosan. A nevem Alain Philipp, te pedig
 gondolom Edward Cullen. Sokat hallottam rólad.
- Igazán? Ezek szerint nem lettem elfelejtve? - kérdezte gúnyt ütött hanggal
 rám kacsintva Edward.
- Mint láthatod, el lettél. - termett mellettem Alain és átkarolta a derekamat,
 majd felém fordult - Mehetünk kedvesem? - kérdezte tőlem.
- I-igen... pe-persze... - dadogtam.
 Nem akartam, hogy balhé vagy bunyó legyen.
 Sajnálattal néztem szerelmem felé, aki láthatóan is rosszul viselte ezt a
 helyzetet.
 Sajnáltam, de nekem már megvolt az életem, Alainnel.
 Ha hittem volna Edwardnak lehet, hogy ugyan úgy jártam volna mint emberként.
 Hogy-hogy egyedül jött?
 Mióta láthatott a villában?
 Miért várt eddig?
 Csak úgy özönlöttek a kérdések a fejemben.
 Nem akartam őt otthagyni egyedül, még valami hülyeséget csinált volna.
 Eldöntöttem... amint Alain elmegy, visszatérek Edwardhoz, hogy ránézzek nem
 csinál-e butaságot.
 Alain kilencre ment dolgozni, addig is engem nyugtatgatott.
 Amint elindult, összekaptam magam és visszamentem a Cullen villába.
 A szobájában találtam rá, az erkélyajtónak támaszkodva, az erdőt bámulva.
 Amikor beléptem még akkor sem nézett felém.
- Minek jöttél vissza? - kérdezte hidegen.
- Csak... szerettem volna látni, hogy jól vagy-e?
- Hogy jól vagyok-e? - gúnyos kuncogással megrázta a fejét.
- Akarod, hogy inkább elmenjek?
- Tudod, hogy soha nem akarnék ilyet. - fordult felém - Tőled, soha. - lépett
 felém egyet.
- Edward, miért csinálod ezt?
- Mert végre visszakaphattalak volna, annyira akartam... erre tessék... már
 választottál.
- Mit vársz tőlem?
- Semmit nem várok, csak reménykedtem. - felelt édesen - Te vagy a mindenem,
 az életem, nem tehetek róla.
- Erre gondolhattál volna korábban is, de már mindegy.
- Igen, mindegy. - mondta keserűen.
- Ugye nem csinálsz hülyeséget? Alice, mesélt nekem  Olaszországról. Remélem,
 meg sem fordult a fejedben? - ahogy elnéztem bármire képes lett volna.
- Miért érdekel, hogy mi lesz velem?
- Mert sze... - majdnem kiböktem amit nem szabadott, Edward pedig nem volt
 hülye - Mert szeretném ha boldog lennél. - egyet hátra léptem, ő előre.
- Komolyan Bella? - zsebre dugta a kezét és lassan elindult felém - Nagyon jól
 tudod, hogy én miképpen lennék boldog. - került meg engem és közben
 végigsimított a lapockámtól a vállkulcscsontomig.
 Beleremegett minden egyes porcikám és ezzel ő is teljesen tisztában volt
 mit hoz ki belőlem ez az apró érintés, emberként sem bírtam magammal az
 ilyenek miatt, hát most miért lett volna másként?
 Nagyon megeröltető volt egy helyben, mozdulatlan maradnom, a szemeimet
 lecsuktam és próbáltam valami másra koncentrálni, nem pedig arra, hogy fél
 percen belül leteperem és az isten sem állít meg.
 Azt sosem bocsátottam volna meg magamnak Alainnel szemben.
 Edwardba voltam szerelmes, de Alain volt a párom.
 Edward illata egyre jobban az orromba kúszott, teljesen megbolondítva az
 elmémet és az érzékeimet.
 Azon kaptam magam, hogy szemben állok vele, a testünk majdnem összeért,
 ajkaink elnyíltak, belélegezve egymás illatát.
 Amint kinyílt a szemem már késő volt, isteni forró ajka az enyémre tapadt
 birtoklóan, simogatóan, édesen, de csak egy pillanatig, mert elhúzódott.
 Másra nem is tudtam gondolni csak, hogy ne hagyja abba, könyörgően néztem rá,
 de ő nem jött vissza.
 Teljesen a hatása alá kerültem, akartam őt.
 Láttam a csillogást a szemében, tetszett neki, ez volt a szándéka, ezt akarta
 kihozni belőlem.
 Eszemet vesztve ott termettem előtte, elkaptam a tarkójánál, beletúrtam a hajába
 és lehúztam magamhoz, mohón csókolni kezdtem ajkait.
 Tetszett neki mert ő is egyre jobban bepörgött, közelebb vont erősen szorítva
 a csípőmnél, én pedig annál vadabbul húztam magamhoz.
 Végignyaltam mézédes ajkain, nem tudtam betelni ezzel az érzéssel, a szerelem
 elhatalmasodott felettem, nem bírtam tovább.
 Tíz évvel ezelőtt már elvesztettem őt a baromságom miatt, még egyszer nem
 engedhettem el mert önfejű vagyok.
 Minek próbáltam áltatni magam, hiszen mindíg is ő jelentette nekem a
 világmindenséget.
 A fenébe is a haraggal és az elmúlt nyolvanegy évvel, eldöntöttem, soha többé
 nem engedem el őt magam mellől.
- Szeretlek. - bukott ki belőlem.
- Én is nagyon szeretlek. - válaszolt - Ugye, ez azt jelenti, hogy velem maradsz?
 Mélyen a szemeibe néztem.
- Ha tényleg akarsz engem. - incselkedtem.
 Haragos, de huncut nézést villantott, egy másodperccel később pedig már a
 földön feküdtem alatta, akárcsak mint régen amikor először hozott a villába és
 mutatott be a csládjának. Ugyan ebben a szobában voltunk, ugyan ebben a pózban.
 Fel is kacagtam az emlékre.
 Edward nem kérdezte meg mi ütött belém, sejtette, egy rugóra járt az agyunk.
- Mintha nem tudnád mit akarok a legjobban. - mondta majd megcsókolt.
 Lábaim autómatikusan szétnyíltak és dereka köré csavarodtak, kezem pedig
 farmerja hátsó zsebeibe pihentek ezzel is teljesen leszorítva magamhoz,
 a lábaim közé.
 Ő a fejem mellett támaszkodott nehogy összenyomjon, mintha elfelejtette volna,
 hogy már nem ember vagyok.
 Egyre hevesebbek lettünk, a testünk akarva-akaratlanul nekiállt mozogni, ezzel
 is jobban feltüzelve a másik vágyát.
 A kezem felfelé indult meg az ingje gombjai felé, amit amint elértem már
 gomboltam is ki mohón, gyorsan.
 Ő sem tétovázott sokáig, pillanatok alatt lesegítette rólam a pólómat, a
 melltartóm még maradt.
 Csókjai elkezdtek lefelé vándorolni végig az államon, a nyakamon, le a
 dekoltázsomig.
 Ha lett volna szívem, a vén ketyegő itt csődött mondott volna.
 A hátam úgy feszült ívbe mintha madzagon rángatnák a testemet.
 Sosem éltem át ilyet azelőtt, csodás érzés volt, csókjai csak úgy perzselték
 a bőrömet ahol csak hozzám ért.
 Megfordítottam az állást, hogy én kerüljek felülre.
 A nadrágja elég szoros volt a vágya miatt, de én tetézve a dolgot pont ráültem,
 hogy érezzem mennyire kíván.
 Teljesen megfeszült alattam, én pedig ahogy símogattam a mellkasát fel-le
 mozgásommal az őrületbe kergettem, úgy szorította a csípőmet, hogy ha nem
 vámpír lettem volna, összeroppantja a csontom.
 Lehajoltam gyönyörű felsőtestéhez és elkezdtem nyalogatni a mellbimbóját,
 mire a csípője megemelkedett és felszisszent.
 Szépen lassan barangoltam be a testét egy kis helyet sem hagyva, az ágyéka
 lökött egyet és a háta megfeszült.
 Épp kezdtünk volna nagyon belemerülnia játékunkba, amikor ránk rugták az ajtót.
 Alain!
 Alain ezek szerint kijátszott és végig minket figyelt.
 De tévedtem.
- Istenem!  - kiáltott fel Alice - Már megint rosszkor!
- Ti meg... - hebegett Emmett - Csak nem azt... - kacagott kajánul.
- Bocsánat, mi csak azt hittük... - sütötte le szemét Carlisle - Nem érdekes.
 Menjünk. - szólt a többieknek.
 Mindenki elindult lefelé, hogy magunkra hagyjanak.
- Hahó! - szólt utánuk Edward - Valaki bezárná az ajtót?
 Jasper termett ott és elnézést kérve eleget tett a kérésnek.
 Ha tudtam volna, biztosan elsüllyedek szégyenemben, de ehelyett rádőltem
 Edward mellkasára és mindketten kacagásba kezdtünk.
- Azok az arcok...
- Nem kis meglepi lehetett. - jegyezte meg szerelmem.
- Ez nem kicsit kínos. - mondtam.
-Hát, engem legalábbis nem igazán láttak még így.
 Újabb nevetés tört ki belőlünk, de aztán eszembe jutott Alain és elszállt
 minden jókedvem, ezt ő is észrevette.
- Mi a baj kicsim? - símogatta az arcomat.
- El kell neki mondanom... - tudta kiről beszélek - kihasználtam és becsaptam.
- Ez nem igaz Bella, te csak próbáltál élni, boldog lenni, az nem bűn.
- De ő szeret engem, én pedig páromnak választottam annak ellenére,
 hogy tudtam soha nem fogom viszonozni az érzéseit, ő bízott bennem.
- Gyere ide. - húzott magához - Akarod, hogy veled menjek?
- Nem. - ráztam meg a fejem - Ezt én csináltam, én is fogom egyedül megoldani.
 Ennyit megérdemel, mégha meg is gyűlöl. - ebben biztos voltam.
- Oké, öltözzünk fel és menjünk le.
 Erre kikerekedett a szemem.
- Nem hiszem, hogy nekem... - húzódtam el.
- Jaj Bella, mindenki alig várja, hogy láthasson. Szerinted ők miért vannak itt?
- Én azt hittem... - nem hagyta befejezni.
- Rosszul hitted, nem miattam jöttek, ők a család tagjaként szeretnek téged.
 Eléggé szégyelltem a tíz évvel azelőtti viselkedésemet.
- Oké, menjünk. - adtam meg magam.
 Felöltöztünk és lesétáltunk.
- Sziasztok. - köszöntem Edwardba kapaszkodva.
 Nem tudtam, hogy fognak reagálni.
 Néma csend fogadott, Carlisle és Esme ámulva néztek rám.
 Szerelmemre pillantottam, aki mosolygott, valószínű Carlisle-ék gondolatain.
 Büszle volt.
 Valaki krákogott egyet, aztán ezt követően csak azt láttam, hogy Alice rohan
 felém a nevemet kiabálva és az ölembe vetette magát.
 Még szerencse, hogy olyan vagyok mint a beton és erős mint a bivaly, különben
 csúnya bukfelc lett volna a vége.
 Szanaszét puszilt, aztán Jött Carlisle és Esme egy öleléssel, Emett pörgetéssel,
 Jasper kézcsókkal és még Rose is megszorongatott.
 Hatalmas kő esett le a (szívemről), nem ilyen fogadtatást vártam az utolsó
 találkozás után.
 Ha képes lettem volna, tutira elpityeredek örömömben.
 Váltottunk pár szót, aztán :
- Elnézéseteket kell kérnem, de nekem most el kell mennem,
 van némi elintéznivalóm.  - azt nem mondtam mi vagy kivel,
 ők nem is tudtak róla, máskülönben Edwardot sem lepte volna meg,
 Alice nem látta.
- Máris elmész? - kérdezte Esme aggódva.
- Csak egy rövidke időre. Hamarosan visszajövök, megígérem. - láttam, hogy
 megnyugodott.
 Edward kikísért a verandára, majd egy finom csók után utamra engedett.

Lélek tánc : 3.fejezet

Üdv mindenkinek!
Íme már itt is az új, remélem gyors voltam
és örültök neki.
Komizzatok sokat.
Puszika



 Ez a nap nagyon lassan akart eltelni, és még arra is ügyelnem kellett,
 hogy össze ne fussak a Cullenekkel, ezért az ebédlőt is messze elkerültem.
 Mikor hazaértem azt hittem seggre ülök, nem más volt a nappalimban...
 mint Edward.
- Te... - sziszegtem összehúzott szemekkel.
- Igen, én. Sajnálom, hogy csak így betörtem, de nem tehettem mást.
 Három napja nem jelentél meg a suliban, meg kellett néznem itt vagy-e még.
 Miért kínoz engem?
 Miért nem hagy békén?
 A dühtől szúrta a könny a szemeimet és ökölbe szorult a kezem.
- Mégis mi a jó büdös francot akarsz még tőlem Edward? - kérdeztem a szemem
 le sem véve róla.
- Már mondtam... téged. Itt vagy, amit alig bírok felfogni és elhinni,
 de te most itt vagy és én nem engedlek el még egyszer magam mellől.
 Csak hábogni voltam képes.
 Mégis, hogy képzeli?
- Mit teszel ellene? Már nem vagyok a tiéd, talán soha nem is voltam.
 - vágtam az arcába.
 Erre elémsuhant, a tekintete perzselt.
 Elkapta a csuklómat, hogy szinte fájt.
- De igen, az enyém vagy. - szűrte ki a fogai között - Az enyém voltál, vagy,
 és leszel is mindörökké. Tudom, hogy még mindíg engem szeretsz. - hajolt
 teljesen közel hozzám, hogy éreztem kábító illatát.
 Ekkor kirántottam a kezem a markából.
- Nem tusz te semmit, Edward Cullen! - kiabáltam rá.
 Nagyon dühös lettem, a csuklómat masszíroztam.
- Igazán? - kérdezte kihívóan - Akkor áruld el nekem... miért nem voltál
 azóta sem, soha, egyetlen férfival sem? Miért nem kellett más? - hajolt
 újra felém.
- Semmi közöd hozzá! - csattantam fel.
-Látom rajtad, hogy még mindíg csak engem akarsz, engem kívánsz.
- Ez nem igaz! - tiltakoztam.
 Pedig, de még mennyire igaza volt.
 Gyorsan elsuhantam mellette egyenesen a szobámba, magamra zártam az ajtót
 és felkuporodtam az ágyra.
- Hagyj békén! Tűnj el! - kiáltottam ki neki.
- Bella, gyere ki azonnal! - dörömbölt az ajtón.
 Én csak gubbasztottam és jól összehúztam magam, a fejem a térdemre hajtva
 zokogtam magamban.
- Te akartad... - és már neki is rontott az ajtónak, ami azonnal megsemmisült
 márvány kemény testétől.
 Berontott, én felkaptam a fejem és amit a szemében láttam, sosem hittem,
 hogy láthatom még ez a nézést.
 A szemei ragyogtak a kívánattól és a felhevültségtől.
 Elindult felém lassú kimért léptekkel, minden mozdulatomat figyelve nehogy
 megpróbáljak megszökni.
 Felguggoltam az ágyra és támadó állásba álltam.
 Nem tudtam mire készül és nem tudtam mire számítsak.
 Nem ismertem Edward vámpír oldalát, azt megpróbálta elrejteni előlem.
 Hát itt nem és meg is rémültem tőle.
 Felmászott az ágyamra velem szembe és azt mondta:
- Itt és most, bebizonyítom, hogy még mindíg engem szeretsz.
 Én csak rémülten a fejemet ráztam.
 Felém nyúlt, elkapotta derekamnál fogva, magához rántott és olyan hévvel
 csókolt meg, hogy ha még ember lettem volna vagy összeroppanok, vagy
 annyira beindult volna  a szívem, hogy rohamot kapok.
 Először megpróbáltam eltolni magamtól, nyomtam, ütöttem, de semmi sem
 hatott rá, összesen annyit értem el, hogy még szorosabban fogott és még
 hevesebben csókolt.
 Kezdett kicsúszni az irányítás a kezem közül, kezdtem elgyengülni és
 átadni magamat az érzésnek.
 Annyira finom volt, puha, melg, édes igazi csók ami azelőtt lehetetlen
 lett volna kettőnk között.
 Egyre jobban felhevültem, ez annyira más volt, hibátlan.
 A gyűlöletem egy csapásra eltűnt, mintha soha nem létezett volna,
 a szerelem ezerszeres erővel csapott belém és nem tudtam leplezni.
 Először szinte fulladoztam az érzéstől, utána pedig soha nem akartam,
 hogy vége szakadjon.
 Beletúrtam gyönyörű, selymes hajába, majd annyira közel férkőztem a
 testéhez, míg egy miniméter hely sem maradt közöttünk.
 Edward belemosolygott csókunkba, nagyon elégedett volt magával, hogy
 igaza lett.
 A nyelvünk követelően kereste a másik társaságát, egyre éhesebben falva
 az ajkainkat.
 Edward keze gyengéden megindult a hátamon, először csak a pólómon keresztül,
 majd óvatosan becsúsztatta alá és úgy folytatta a cirógatást.
 Nyögések szakadoztak fel a torkunk mélyéről, pedig szinte semmi nem is történt,
 mégis ez az érzés egyszerűen mindent elsöprő volt.
 Amíg ember voltam soha nem érhettünk így egymáshoz, itt viszont mindent
 megtehettünk vámpírként amihez csak kedvünk szottyant.
 A kezei lecsúsztak a derekamra és teljesen magához vont, ahol megéreztem
 kemény vágyát, belenyögtem a csókunkba.
 Ekkor mint a villám úgy csapott belém a felismerés, kipattant a szemem
 és ellöktem magamtól, aminek a következménye egy bukfenc lett a földre.
- Na álljunk csak meg egy szóra! Ezt most csak azért csinálod mert már
 vámpír lettem és így nem akadályozlak?
- Nem, de ez is nagyban megkönnyíti a dolgomat.
- Így már kellenék, mi? - fintorogtam.
- Bella, nekem emberként is kellettél. Hát nem értettél meg?
- Na persze, cöhh... - hitetlenkedtem - a vérem miatt már nem kell
 meghátrálnod. - gúnyolódtam.
- Igen, meghátráltam, de csak is a te érdekedben, hogy boldog lehess.
 Hahh... - vett levegőt - Tudom, borzasztóan megbántottalak, de csak jót
 szerettem volna tenni, boldognak látni és nem mindíg menekülni.
 Az illatod most is megbabonáz, a szépséged elkápráztat, nem tudok
 betelni sem a látványoddal, sem semmi mással. Az egész lényed vonzz mint
 a mágnes.
 Ezeket hallani nagyon jó érzés volt, de nehezemre esett hinni neki.
- Nem akarom ezt, nekem már saját külön életem van. - hazudoztam, de nem
 néztem rá.
- Dehogynem akarod! Az előbbiek is ezt bizonyítják. - próbált érvelni.
- Nem, nem akarom. Elég volt ebből, menj el és soha ne gyere vissza.
 - mutattam a betört ajtó felé.
- Tényleg ezt akarod? - meredt rám könyörgően - Nem tudom, hogy bírni
 fogom-e nélküled.
- Muszáj leszel. Én holnap elköltözök. - mondtam kemény kíméletlen hangon.
- Akkor hát... tényleg... nem akarsz engem? - kérdezte szakadozottan, halkan.
 Én csak megráztam a fejemet, de az ablakon kifelé bámulva, nem mertem a
 szemébe nézni, olyan érzésem volt mintha újra meghaltam volna.
 A mellkasomban hideg, tátongó űr keletkezett.
 Csak a cipője halk neszét hallottam ahogy távologni kezdett tőlem, majd
 hirtelen olyan csend telepedett a házra, mintha kipusztult volna minden
 élőlény a földön.
 Így álltam vagy egy órán keresztül és eközben sirattam az elveszett
 boldogságom, életem.
 Másnap elintéztem mindent ami a kiköltözéshez, a suli elhagyásához és az
 utazásomhoz volt szükséges.
 Az esti gépre rendeltem jegyet Romániába.
 A Cullenekkel nem találkoztam, így könnyebben szálltam fel a repülőre.
 Az utazás hosszúra nyúlt, de zökkenőmentesen.
 Romániát ideális helynek találtam a feledésre, a táj gyönyörű volt,
 ember egy szál sem a környezetemben és a hegyek tele állatokkal.
 Egy fából készült elhagyatott viskót találtam ami három helyiségből állt.
 Egy szoba, egy konyhaféleség modern kütyük nélkül és egy nappali
 téglából összerakott kandallóval.
 Kint akadt egy kút és egy vécé is a hatalmas kert mellé.
 Ez az ami pont nekem kellett, nem volt szükségem vécére, se konyhára.
 A fürdőt hiányoltam, ezért úgy alakítottam ki a viskót, hogy a szoba lett
 a fürdő, ahol a kád egy dézsa lett, vizet pedig vagy a kútból húztam,
 vagy vödröket tettem ki az esőbe és hóba amiket aztán a kandallóban
 felmelegítettem.
 A nappali lett a pihenőm, a konyhát pedig kitakarítottam úgyan, de nem
 tudtam mire használni.
 Néha begyújtottam ha esetleg mégis arra tévedne valaki, hogy ne is jöjjenek
 közelebb, mert ez a kunyhó foglalt.
 Különböző falvak piacán vásároltam gyertyákat rengeteg mennyiségben a
 világítás miatt, aztán pedig állatokat, tyúkot, kakast, malacot, hogy amíg
 itt tengődök ne unatkozzak.
 Az állatokat minden reggel elláttam, aztán este is.
 Még arra is rávett az egyedüllét, hogy egy disznó és még csirkeólat is
 összeeszkábáljak.
 Négy évig éldegéltem csendben, magányosan, amíg egy nap össze nem futottam
 az egyik erdőben egy borzasztó jóképű vámpírral, aki érdekes módon
 szintén vega életet élt.
 Nem tudtam róla, hogy Cullenéken és Denaliéken kívül akadnak más vegák is.
 De hát én sem tudhattam mindent.
 Rövid, fekete tüskésre nyírt haja, nagy kerek szemei, markáns álla volt.
 A testfelépítése majdnem olyan nagynak bizonyult mint Emetté, hasonlóan
 izmos is, a magassága pedig körülbelül 185cm lehetett.
 Először csak kerülgettük egymást, majd kissebb bájcsevej után meghívtam
 magamhoz.
- Mióta élsz a környéken? - kérdezte Alain, ugyanis így hívták.
- Nem vagyok itt régóta, csupán egy hete, de negyven éve jártam már erre,
 ez a vityinló akkor is itt állt már. Jól kipofoztad ezt a porfészket.
- Kösz, csak nőből vagyok. - mosolyodtam el.
- És te mióta vagy itt? - kérdezett vissza.
- Hát, már a negyedik évet nyomom. Vettem ezt-azt, csinosítgattam amit
 lehetett. Na és mióta vagy vámpír?
- Én már nyolvannégy éve vagyok az, huszonkettő voltam. És te? - nézett rám.
- Hetvennégy és tizenkilenc voltam.
 Jó volt végre valakivel beszélgetni négy év magány után, így még azt
 órákig folytattuk.
 Aztán úgy alakult, hogy Alain velem maradt, ő sem és én sem éltünk már
 magányosan.
 Mindíg akadt kihez szólni, hülyülni, társasozni és egyebeket.
 Jó barátok lettünk, ezért mindent tudtunk egymásról.
 Az ével teltek-múltak, mígnem újabb hat év ment el észrevétlenül.
 Nekünk az idő már relatív fogalommá vált.
 Már tíz éve éltem ezen a vidéken háborítatlanul és kezdtem unni.
 Változatosságra vágytam.
 Felhoztam Alainnek, mi lenne ha ellátogatnánk Forksba, a régi emberi
 élőhelyemre.
 Tetszett neki az ötlet, kíváncsian várta hol éltem emberként.
 Pár nap alatt eladtuk az összes állatot, hogy azért mégse hagyjuk őket
 ott egyedül étlen-szomjan, majd megvettük a repülőjegyeket Port Angelesig
 és az éjszakai járattal indultunk is.
 Nyolvan év elteltével térhettem csak vissza, reméltem elegendő idő telt el,
 hogy ne ismerhessen fel senki, de ugyan ki.
 Csak nem akadt még kilenvenkilenc éves ismerősöm?
 Amint leszálltunk, vettünk egy használt sötétített üvegű Audi A3-ast és
 repesztettünk is Forks felé.
 Aznap az egyetlen kis motelban kellett megszállnunk, amíg nem találtunk
 magunknak lakást.
 Már aznap nekiláttunk.
 Forks szinte nem változott semmit, ugyan olyan volt mint az emlékeimben.
 Esős, erdős, szinte lepusztult, de mégis kellemes.
 Eladó házra nem bukkantunk, legalább is amilyenre nekünk volt szükségünk.
 Olyat akartunk ami közel áll az erdőhöz, vagy épp bent van az erdő mélyén.
 Három kiadó lakás közül egy felelt meg csak.
 Ezt mintha nekünk hagyták volna meg.
 Se szomszéd, se semmi más nem zavarhatott minket, erre még autók is alig
 járkáltak és az erdő ölelte körül.
 Szép állapotban volt, mindennel felszerelve.
 A nevemet meg kellett hamisítani, mert tuti valakinek feltűnt volna a
 Swan név, ezért Elizabeth Smith lettem, Alain pedig a férjem.
 Kevesebbet kérdezősködtek, ha így mutatkoztunk be.
 Munkát is keresnünk kellett, mert ugyebár emberek voltunk vagy mifene.
 Nekem egyszerűen ment mint a pofon, Seattle-ben egy bárba vettek fel
 pultosnak.
 Háromnaponta kellett melózni egy éjszakát, a főnök pasi volt, így nem
 ütköztem akadályba.
 Alainnek kicsivel később sikerült, kissé be kellett vetnie a hipnotizáló
 képességét, de ez sem volt nagy cucc, egy raktárban lett éjszakai
 áruátvevő.
 A kettőnk fizetéséből bőven ki tudtuk fizetni az albérletet, mivel a
 bárban a jattom igencsak állandóan emelkedett.
 A megmaradt lóvét hozzácsaptuk a többihez.
 A vadászataink mindíg jól sikerültek.
 Igaz a farkasok megjelentek, de az ismeretségünket és a meglepedtségüket
 leszámítva nem tagadták meg az ittélhetőségünket, igaz velünk is
 szerződést kellett kötniük, de ez nem okozott problémát.
 Jaken látszott a legnagyobb meglepődés.
 Nem álltunk már közel egymáshoz, barátok sem voltunk, mégis az érzelmeink
 elkezdtek kavarogni, ez rajta is igencsak észlelhető lett.
 Nekik köszönhettem, hogy úgymondd még életben voltam, ezt sosem feledem el.
 Alain napról-napra megváltozott, minden alkalommal amikor csak tehette egy
 apró ajándékkal lepett meg, apróságokkal.
 Egy szál virág, egy pár fülbevaló és hasonló csecsebecsék.
 Bizony... Alain belémszeretett, és már ki tudja mióta tartott.
 Az egyik este megkért, hogy menjek el vele sétálni.
- Bella... szeretnék neked mondani... uhh, nem is tudom hol kezdjem.
 - nagyon zavarban volt.
- Mit Alain? Talán... el akarsz menni?
- Nem, nem, erről szó sincs. Szóval, én azt akartam kérdezni, hogy...
 - nagy szünetet tartott.
- Mondd már, a frászt hozod rám! - szídtam meg.
- Oké, nos Bella, lennél-e a párom. - hadarta el gyorsan.
 Azt hittem rosszul hallok.
 Erre mit kellett volna feleljek?
 Alain nagyon dögös volt, pont nekem való, udvarias, tisztelettudó, de akadt
 egy kis bibi... én mást szerettem.
 Igen, egy Cullent akit akárhogy próbálok kiverni a fejemből, nem tudom.
 De úgy voltam vele, mi már soha nem lehetünk egymáséi, és nem akarok
 örökké az ő árnyékában élni, túl kell lépnem rajta.
 Nem akartam örökre egyedül maradni, így a válaszom:
- Igen, lennék a párod, de kérlek légy velem türelmes, még nem vagyok
 teljesen önmagam. - kértem.
- Csak nem Cullenre gondolsz? Esküszöm neked, ő soha többé nem bánthat,
 én vigyázni fogok rád. Majd segítek elfelejteni.
 Hálás voltam neki amiért így bánt velem és elfogadott olyannak amilyen vagyok.
 De vajon mi lehetett Edwarddal?
 Forksban egyre több emlék tört fel róluk, a házunkról Charlie-val,
 a rétünkről Edwarddal és a gimi Angiékkal meg a többi Culennel.
 Egyik hely közelébe se tettem a lábam mióta ide jöttünk, pedig már eltelt
 egy hónap.
- Most is rá gondolsz, igaz? - nézett rám Alain.
- Én... csak... eszembe jutott néhány dolog.
- Semmi baj, előbb-utóbb el fogom feledtetni veled. - mondta meggyőzően.
 De nem így történt.
 Alain nagyon türelmes volt, mindenre hagyott időt, még a csók is egy hétbe
 tellett, de ő kivárta, nem nyomult pedig láttam mennyire kíván.
 Amikor hozzámért Edward jutott eszembe, ha megcsókolt Edwardot képzeltem oda.
 Nagyon szégyelltem magam emiatt és ezt Alain is észrevette, tudta mi a bajom.
 Egy nap elmentem kiszellőztetni a fejemet miután voltam apám és a barátaim
 sírjánál.
 Futottam, csak futottam keresztül az erdőn nyugat felé, már tíz perce rohantam
 amikor kiérve a fák közül megtorpantam.
 Amit ott láttam, milliónyi emléket szakított fel, nem tudtam mit tegyek,
 elfussak vagy merjek közelebb menni.
 Nem tudom, hogy volt lehetséges, de remegtem minden porcikámban.

Lélek tánc : 2.fejezet

Sziasztok!
Már itt is vagyok!
Nem sokat fűznék hozzá, remélem mindenki
meg lesz elégedve ezzel a résszel is.
Jó szórakozást.
Puszi mindenkinek.


 Elindultam a biosz terem felé, ekkor rámtörtek a régi emlékek,
 amikor Forksba emberként tettem ezt.
 Első nap a Forksi gimiben, bioszon... Edwarddal.
 Gyorsan megráztam a fejemet és elhesegettem ezeket a gondolatokat.
 Imádkoztam, hogy itt nehogy úgy legyen mint Forksban, de
 természetesen pechem volt.
 A diákok szinte már mindd elfoglalták a helyüket és bizony
 Edward Cullen ott ült bent az ablak felöli oldalon, a leghátsó
 padban és persze csak neki nem akadt padtársa.
 Eddig.
 Milyen meglepő, nem igaz?
 Amint megláttak a csoporttársak, némelyiknek tátva maradt a szája,
 mások pedig sutyorogni kezdtek, Edward viszont úgy mint régen
 megmerevedett ültében és csak nézett rám korom fekete szemeivel.
 Mindketten tudtuk, hova kell ülnöm.
 El kellett volna mennem?
 Menekülnöm kellett volna tőle?
 Nem, nem adtam meg neki ezt az örömet.
- Atya isten! Nézd, hogy hasonlítanak. - hallottam balról.
- Tuti, hogy valami rokoni szál fűzi őket össze.
 Ha tudták volna milyen közel állnak az igazsághoz, csak kicsit másképp.
- Szervusz, Bella. - mondta csak számomra hallhatóan.
- Szia, Edward. - köszöntem ugyanígy.
 Egy ideig kínos csend telepedett, de aztán én kezdeményeztem.
- Te küldted a nyakamra tegnap Alicet?
 Ő erre kissé megrázta a fejét.
- Szó sincs róla. Tudod milyen, ha egyszer valamit a fejébe vesz.
- Az már igaz. Átkozott kis kobold. - forrongtam.
 Nem szólt többet csak engem nézett egész órán, ami rohadtul bosszantott.
 A diákokról már nem is beszélve.
- Mi lenne, ha nem engem bámulnál folyton?
- Ne haragudj, de... - akadt benne a szó.
- De... de, mi?
- Csak olyan gyönyörű vagy még mindíg.
- Óh, jézus. Hagyjuk ezt a kamu dumát! Ezt fejezd be, oké?
- Te akartad tudni, én csak válaszoltam.
- Ja, persze. - nyomtam egy grimaszt és elfordultam - Ne bámulj!
 Mint aki meg sem hallotta, ugyanúgy méregetett tovább.
 Gondolkodtam rajta, hogy kibököm a szemét tollal, de azt csak az
 írószerszám bánta volna.
 Amint vége lett az órának, szó nélkül összepakoltam és mentem angolra,
 magam mögött hagyva Edwardot.
 A tesin és a fizikán szerencsém volt, egy Cullen sem zavart, ebédnél
 már más volt a helyzet.
 Külön asztalhoz ültem és úgy tettem mintha a kólát kortyolgatnám,
 még jó, hogy fémdobozosat vettem.
 A Cullenek tőlem jobbra a sarokban ültek és persze, engem bambultak.
 Majd megevett a penész, hogy megtudjam mi jár a fejükben.
 Emberként hányszor elképzeltem, hogy visszajönnek, hogy csak egy rossz
 tréfa az egész, és én megint ott lehetek Edward ölelő karjai között,
 de akkor nem így történt, viszont ekkor megvolt a lehetőségem, hogy
 visszakapjam őket, kivéve Edwardot.
 Mint Alice-től megtudtam ő volt ennek az egésznek a kitalálója, csak
 egy valamit nem értettem.
 Emberként miért hazudott nekem, és amint megtudta, hogy vámpír lettem
 miért akart bevallani mindent őszintén?
 Miért?
 A tornán nagyon vigyáznom kellett nehogy megsebesítsek valakit az
 erőm miatt, annó a bénaságomtól kellett tartaniuk.
 Cullenék csalódottak voltak, hogy tényleg nem foglalkoztam velük,
 bár kezdtem őket megsajnálni.
 Hazaérve ledobtam magamról a ruhákat és vettem egy forró fürdőt.
 Bár csak egy nap telt el a Cullenekkel való találkozás óta, a
 kíváncsiság átjárta minden agysejtemet, így az győzedelmeskedett.
- A fene essen beléd Edward Cullen! - duzzogtam.
 Felvettem egy kényelmes szabadidő ruhát és nekkiindultam felkeresni
 őket a megadott címen.
 Gyalog tettem meg az út egy részét ezért ezzel nem feltűnősködtem
 akárhol is laktak.
 Amint kiértem a lakott területről, futva tettem meg a maradék utat.
 Pár száz méterre megéreztem az illatukat, ami egy tanya szerű helyre
 vitt, de persze a tanya helyén egy óriási ház állt, nagyobb mint
 a Forksi, csak régimódibb.
 A fák és bokrok tökéletesen takartak mindent a kíváncsi szemek elől,
 az elülső udvart gyönyörű virágok borították és egy csodaszép halastó,
 ez mindd Esme munkája volt.
 Amint a tornácra értem Alice már repült is felém.
- Tudtam, hogy eljössz! - fékezett le előttem.
- Ne nagyon örvendj Alice, tudod miért jöttem.
- Igen tudom, de akkor is örülök, gyere be.
 Bementem Alice mögött.
 Első pillantásra hasonlított a Forksi villájukra, de a színek mások
 voltak, sötétebbek... a bútorok viszont nagyon modernek.
 A nappali itt is tágas, minden a fekete és a barack színvilágát alkotta.
 Mindenki jelen volt, kivétel egy személyt... Edwardot.
 Az első gondolatom az volt... gyáva!
 Vagy nagyon csöndben meghúzta magát, vagy nincs az épületben.
 Mindannyian hatalmas szemekkel figyeltek, leginkább Carlisle és Esme.
- Drága kicsikém... - lehelte Esme.
- Tényleg megtörtént. - suttogta Carlisle.
- Ez van... sziasztok.
- Szervusz. - köszöntek vissza.
- Edwardhoz jöttem, beszélgetni szeretnék vele. Lehetséges lenne?
- Persze, gyere megmutatom a szobáját.
 Hát persze, hogy a harmadik emeletre kellett menni, annyi különbséggel,
 hogy egy szoba volt csak.
 Forksban Alice-ék szobája állt szemben Edwardéval.
- Én akkor lépek is. - mondta Alice és el is tűnt.
 Bekopogtam.
- Gyere csak. - szólt ki halkan.
 Benyitottam és elhűltem amit láttam... ürességet.
 A szoba szinte üresen állt, a színek a sötétzöld és a barna voltak.
 Nem akadt bent más csak egy asztal, egy hintaszék ami kiköpött mása
 volt az enyémnek Charlie-nál, és egy polcos szekrény tele a mi közös
 fényképeinkkel a tizennyolcadik szülinapomról, ami nagyon balul sült el
 egy kis papírvágás miatt.
 Ezen annyira meglepődtem, hogy mozdulni sem bírtam.
- Mi... mi ez az egész Edward? Ez miért... mégis mi a fene ez? - akadtam ki.
 Edward a pillái alól nézett fel rám a székből.
- Azonnal magyarázatot követelek Edward!
- Ezek a mi közös képeink.
- Azt én is látom, de miért?
- Mert csak ez maradt nekem belőled.
- Te akartad, hogy így legyen, hát megkaptad.
- Én azt szerettem volna, hogy boldog légy. Ebben én csak gátoltalak.
 Velem nem lehettél, nem tudtam emberi életet és biztonságot biztosítani,
 a szerelmem kevés volt.
- Ezt az én dolgom lett volna eldönteni, nem a tiéd. Tökéletesen boldog
 voltam veled.
- Folyton veszélyben voltál!
- Nem igaz, mindíg te védtél meg. Miért nem változtattál át?
- Sosem akartam, hogy olyanná válj mint én, és nem azért mert nem szerettelek.
 A lelkedet akartam védeni, de te olyan makacsul ragaszkodtál a vámpír léthez,
 én pedig képtelen voltam megtenni. Azt reméltem, ha elhagylak boldog leszel
 egy ember férfi mellett, akivel gondd nélkül leélheted az életedet. Ehelyett
 pedig... tessék - mutatott rám - mit tettem veled? Elfeledkeztem Victoriáról
 és ez lett a vége. Annyira sajnálom Bella, azért tettem mert szeretlek.
- Mert szeretsz? - kérdeztem felemelt hanggal - Ha szerettél volna akkor velem
 maradsz és ketten mindent megoldunk.
- Ugyan olyan makacs vagy mint régen.
 Erre karba tettem a kezem és felhúztam az orrom.
- Egyáltalán nem vagyok olyan mint régen, de te ezt honnan is tudnád.
- Igaz, sok idő eltelt azóta, de akkor ha lehet szívesen megismerném az
 új Bellát.
- Ugyan minek? Miért akarnád te ezt? Na meg teljesen felesleges is lenne,
 ugyanis jövőhéten elmegyek és nem valószínű, hogy találkoznánk még.
- Tényleg érdekelne mi történt veled az elmúlt hetven évben, hiszen én azt
 hittem, hogy boldogan leélted az életedet. Ha tudtam volna...
 Soha nem hagytalak volna magadra Forksban.
- Ezen már kár rágódni, vámpír lettem csak nem úgy ahogy terveztem, de én
 mint tudjuk mindíg is peches voltam.
- Miért volt fontos neked, hogy átváltoztassalak?
- Tényleg tudni akarod?
 Egy bólintással válaszolt.
- Soha nem találtam a helyem az emberek között, mindíg szerencsétlenkedtem
 mindenben. Úgy éreztem, én nem ide tartozom. Ha akadt olyan fiú akinek
 tetszettem és elhívott randizni, elmentem, de egyszerűen semmi vonzódást
 nem éreztem irántuk. Bezzeg amikor téged megláttalak életemben először...
 úgy belédzúgtam, mint a részeg az árokba. - Edwardnak mosoly bújt meg a
 szája sarkában - Éreztem, hogy te más vagy... nem emberi... nekem való.
 Imádtam minden érzést ami veled volt kapcsolatos, hogy tartozom valakihez,
 aki olyan mint én. Azt hittem ez örökké tart majd, de naív emberként tévedtem.
 Nem is tudom miért hittem, hogy pont ÉN kellhetek egy fesőbbrendű lénynek.
 Megszakadt a szívem amikor elhagytál. Csak miattunk akartam vámpírrá válni.
 - Edward csak nézett rám nagy bociszemekkel.
- Bella... nem tudtam, hogy ilyen erősek voltak az érzéseid irántam, a te
 boldogságodért hagytalak el.
- Csak, hogy nekem nélküled nem kellett semmi, élni sem akartam. Vissza
 akartalak kapni, érezni, de te nem jöttél.
- Istenem mit tettem veled! - szisszent fel.
- Ne törődj vele, már nincs ami fájjon.
- De én nem ezt akartam. Bella, én még mindíg téged szeretlek, sosem
 feledtelek.
- Ne mondd ezt nekem, ez nem igaz.
- De ez az igazság! Majd beleőrültem a hiányodba, abba, hogy más ölel és
 csókol, hogy más képes téged boldoggá tenni helyettem. Neked boldognak
 kellett volna lenned, élned, a francba is.
- Igen, boldogan... veled.
 Megfogtam a kilincset, hogy elmenjek, nem bírtam tovább ottmaradni.
 Akkor döbbentem rá, hogy még mindíg ő az igazi, őt szerettem mindíg is.
 Egy pillanat alatt mellettem termett és rátette a kezét az én kézfejemre.
- Kérlek... ne menj el, maradj velem, nem bírnám ki mégegyszer nélküled.
 Nagyon összezavarodtam ahogy a bőrünk összeért.
- Neked... meleg... a kezed... - nyögtem meglepedten.
- Ezt te nem tudtad? - húzta össze a szemöldökét - Ha te is átváltozol,
 olyan lesz egymásnak a testhőmérsékletünk mintha emberek lennénk. Puha és
 meleg.
- Honnan kellett volna tudnom? Hozzám soha senki sem ért még.
- Hogy-hogy? Nem találkoztál másokkal?
- Csak kettővel, de nem érintkeztünk. - mondtam felháborodva.
- Ne haragudj, én csak azt hittem...
- Mégis mit? Hogy van, vagy volt valakim?
- Én... - hebegett.
- Nem Edward, nincs és nem is volt.
- Tehát akkor te még...
- Igen, én az vagyok, és már az is maradok! Mennem kell. - ideges lettem.
 Hogy gondolhatta rólam ezt?
- Ne! Kérlek ne menj! Maradj velem, szeretlek. Soha többé nem akarok nélküled
 élni, se létezni.
- Sajnálom Edward, nem lehet. Én már nem érzek úgy. Kihalt belőlem minden
 amikor elhagytál.
- Bella, kérlek, sze...
- Ne mondd ki még egyszer ezt a szót, az már csak a múlt.
- Nekem nem! - mondta fájdalmas éllel a hangjában.
- De nekem igen! - néztem vele farkasszemet - Viszlát, Edward.
 Ő csak elengedett és leeresztette a kezét maga mellé.
 Teljesen összetörtem őt.
 Jelenleg ő járt úgy, mint annó én emberként.
 Bár nagyon szerettem, mégsem tudhatta meg soha, nem árulhattam el.
 Azok után amiken átmentem, hülye lettem volna bevallani egy ilyen dolgot.
 El kellett Edwardot felejtenem... örökre.
 Úgy gondoltam ami egyszer elromlott, nem lehet helyre hozni, az ilyenből
 mindíg csak baj lesz és mégsem csinálhattam úgy, mintha mi sem történt volna.
 Lesuhantam a lépcsőkön, ki a bejárati ajtón át, senkitől még csak el sem
 köszöntem.
 Nem bírtam elbúcsúzni, annyira fájt nekem ez az egész.
 Azt hittem ha csak elhúzok onnét, hogy senki szemébe nem kell belenéznem
 könnyebb lesz elválnom tőlük.
 De nem volt jobb... sőt, nagyon is borzalmas volt.
 Itt hasadt meg a szívem véglegesen.
 Nem elég, hogy szégyelltem magam, de még lelkiismeret furdalásom is lett.
 Megint könny szúrkálta a szemeimet, de nem történt semmi, pedig azt kívántam
 bárcsak istenesen kisírhatnám magam.
 Nem tudtam... már nem.
 Visszairamodtam a lakásomba és bezárkóztam a szobámba, összegömbölyödtem
 és két napig ki sem mozdultam.
 Pénteken bementem az iskolába, bár nem láttam értelmét, vittem egy igazolást
 is a hiányzásomról náthára panaszkodva.
 Nem akartam, hogy ilyen csekély dolog miatt kössenek belém, így is olyan sok
 mindenről kellett hazudoznom, de bevették és ez volt a lényeg.

Lélek tánc : 1.fejezet

Sziasztok!
Nagyon szomorú vagyok :( , hogy csak ennyi komit kaptam a végre.
Na, de ennek ellenére elhoztam az új történetem első részét.
Remélem fogjátok annyira kedvelni mint az előzöt és, hogy több
hozzászólással is megleptek!!!!!!!! 
Puszka



 Már nagyon régen történt, hogy vámpírrá váltam.
 Mennyi ideje is?
 Ó, igen, megvan.
 Már hetven éve.
 Rokonom egy szál sem maradt, így nem volt értelme
 Forksban maradnom.
 A legjobb barátom Jake is elhagyott, amikor látta
 mi lett belőlem.
 Azt mondta - Nem bírom elviselni a látványodat sem.
 A szerelmem pedig Edward Cullen, még emberi életemben
 elhagyott azzal a címszóval, hogy nem vagyok hozzá való,
 de hát én ezt mindíg is tudtam.
 Az egyik nap délután, kimentem sétálni arra az
 ösvényre ahol Edward elhagyott, akkor már egy éve,
 és leültem a kedvenc rönkömre.
 Annyira elméláztam, hogy észre sem vettem a mellettem
 termett Victoriát.
 Nem szólt semmit csak kacagott rajtam egyre közelebb
 lépkedve hozzám.
 Megszólalni sem bírtam, nemhogy megmozdulni!
 Gyönge emberként semmit sem tehettem ellene.
 Elkapta a torkomat, belém mélyesztette a körmeit,
 teljesen a rönkhöz nyomta a testemet.
 Akkor, ott... tudtam, hogy végem van.
 Meg sem próbáltam ellenállni, csak magamban a könnyeim
 közepedte elbúcsúztam mindenkitől akit szerettem.
 Egy szemvillanás alatt bele harapott a nyaki
 ütőerembe, ami óriási nagy fájdalommal járt.
 Gondolom, nem is akarta, hogy esetleg élvezzem.
 James elvesztése miatt engem bűntetett meg.
 Az eszméletvesztés határán abba maradt a maró érzés.
 Nem sikerült elvennie az életemet, csak részben.
 Mint utólag megtudtam, a farkasoknak köszönhettem,
 akik nem mások mint a Quileuteok... Jacobék.
 Victóriát elintézték, engem pedig messze elvittek az
 emberek közeléből, fel a lakatlan semmi közepére,
 a hegyekbe.
 Sajnos az átváltozásom megkezdődött, és nem tudtam ellene
 semmit tenni.
 Megölni Jake nem engedett, de ott hagytam meghalni és
 átváltozni... egyedül.
 Amikor magamhoz tértem a három napos kín szenvedésből,
 olyan maró szomj szorította és kaparta a torkomat, hogy
 azt hittem beleőrülök.
 Találnom kellett valami élelmet.
 Vért!
 Nekiiramodtam, hogy szomjamat oltsam, ekkor eszembe jutott
 egy család, akik elhagytak... Cullenék.
 Ők állatvéren éltek.
 Valamit nekem is innom kellett.
 Ösztönösen egy szarvasra vetettem magam és pillanatokkal
 később  már a vérét szürcsöltem nagy kortyokban.
 De ez nem volt elég, három után éreztem jobban magam,
 de így sem volt az igazi.
 Teljesen igazuk lett.
 Ez őrjítő érzés!
 Nem tudtam mikor lesz jó, mikor mehetek emberek közé úgy,
 hogy senkit se bántsak.
 Én két évet vártam a biztonság kedvéért... jól tettem.
 Mivel nem állt mellettem senki, így nehezebb lett mint
 gondoltam.
 De belejöttem és tessék, itt voltam hetven évvel később
 egy London felé tartó repülőn.
 Eldöntöttem, hogy oda költözök egy időre, úgy két-három
 évre, annál többet úgy sem lehet.
 Amint leszállt a gép, azonnal kerestem egy panziót,
 ott pedig egy kiadó lakást vagy házat.
 Nem kellett sokáig kutakodnom, rengeteg lehetőség akadt.
 A harmadik napon már költözhettem is a házba.
 Sima családi ház volt két szobával, nappalival, fürdővel
 és konyhával, akadt még kert és medence is.
 Mindezt csak a látszat kedvéért.
 Itt tengettem a napjaimat és néha-néha elmentem otthonról,
 hogy ne legyek feltűnő az embereknek.
 Sok érdekességet találtam Londonban, de ennek ellenére
 kezdtem halálra unni magam.
 Úgy döntöttem amíg itt tengődök, beiratkozok egy gimibe.
 Igaz, én már elvégeztem a középsulit, de ha már megtehettem...
 Több közül is választhattam.
 Hála istennek akadt egy olyan is, mint a Forksi gimi.
 Erdős részen állt, az eső itt is állandó volt, így a naptól
 sem kellett tartani.
 Elintéztem a beiratkozást és mivel szerdai nap volt,
 maradt öt napom a felkészülésre.
 Amíg el nem jött a hétfő, beszereztem mindent amire egy
 középsuliba szükségem lehetett, na és egy autót is.
 Egy Honda Civic-re esett a választás, méghozzá pink színben.
 Sosem voltam az a barbi és rózsaszín típus, de kezdtem
 megkedvelni, ezzel a kinézettel legalább jól is állt nekem.
 Pénzből nem volt hiány, a világ több részén is helyeztem
 bankba és hagytam kamatozni.
 Igazából semmi szükségem nem volt rá, de ha emberek között
 akartam élni akkor...
 Mielőtt elmentem volna a suliba, jól tele tömtem magam
 vérrel, hogy még véletlenül se essek kísértésbe.
 Hétfőn persze én voltam a fő látványosság, a szupercsúcs
 bomba csajszi. Hát igen, ez az egy amit sosem tudtam megszokni,
 hogy szép lettem.
 De kinek?
 Ők csak azt látják bennem, amit én is láttam emberként
 Cullenékben.
 Gyönyörűek, de mindd halottak, mint ahogy én is.
 A sustorgások, a fiúk fogadásai, hogy van-e pasim és, hogy
 hordok-e melltartót, mindd hidegen hagyott.
 Ez a gimi is több épületből állt, ezért nem tudhattam, hogy
 mi vár rám majd az ebéd szünetben.
 Pár diák volt olyan bátor, hogy leszólítson és dumáljon
 velem, na persze ezek nagy része fiú.
 Épp az ebédlő felé tartottam, hogy eljátszam a kamu kajálást
 amikor két olyan diák jött ki az ebédlőből, akik rám nézve
 elkezdtek sutyorogni.
- Te Lora, nézd azt a csajt, kiköpött úgy néz ki... - de a
 másik közbevágott.
- Igen, látom. De ki ez? Őt még nem láttam. - motyogta a másik.
 Fenemód elkapott a kíváncsiság, hogy mégis mi a fenéről
 beszélnek ezek ketten.
 Hamarosan megtudtam.
 Az ablak mellett egyszerűen lefagytam és a sírás kerülgetett,
 már ha lettek volna könnyeim.
 Sikítani akartam, de azzal csak magamra vontam volna a
 figyelmet.
 Csak ennyit bírtam kinyögni:
- Istenem... ez... ez lehetetlen! - itt elfogyott a levegőm
 pedig nem is volt rá szükségem.
 Öt kigúvadt szempár szegeződött rám az üveg másik oldaláról.
 Azoké, akiket egykoron szerettem, azoké, akiket a családomnak
 tekintettem és azoké... akik elhagytak.
 Abban a pillanatban, még kielőtt megmozdulhattak volna,
 én sarkon fordultam és óriási léptekkel, de még emberi tempóban
 elindultam az erdő felé.
 Nem vett észre senki, csak az járt a fejemben, hogy tűnjek
 onnan, meneküljek, nehogy utolérjenek.
 A könyveket ledobtam a fűbe az erdő szélén, és futva bevetettem
 magam a rengetegbe.
 Biztos voltam abban, hogy utánam erednek, de akadt egy kis
 előnyöm, hátha letudom rázni őket.
 Igen ám, csak egy valamiről megfeledkeztem... a leggyorsabbról
 közülük.
- Bella, várj! Az istenit! - kiáltott utánam Edward.
 Én csak futottam tovább és hátra fújtattam neki.
- Bella! Bella! - kiabált tovább.
 A hang egyre közelebbről jött.
 Nem akartam ezt!
 Nem akartam látni őket!
 Miért itt? Miért most?
 Már kezdett végre halványulni az emlékük.
 Miért kellett?
 Egyfolytában csak ezek jártak az agyamban.
 Már több kilóméteren túl voltam amikor elkapott a vállamnál,
 de én megpróbáltam lerázni magamról, abszolút nulla sikerrel
 és ennek az lett a vége, hogy a földön heveretem rúgkapálva,
 rajtam a védekező Edwarddal.
- Bella, nyugodj meg kérlek. - próbált csitítani.
- Azonnal szállj le rólam! Hagyj békén! - ordítottam.
- Kérlek, hallgass meg! - könyörgött.
- Tőletek... semmit nem akarok hallani! - sziszegtem - Engedj el,
 azonnal!
- Istenem! - az arca eltorzult a fájdalomtól - Hogy történhetett
 ez? - kérdezte inkább magától.
 Végre leszállt rólam, ekkor értek oda a többiek is és közre
 fogtak.
- Bella? - kérdezte egykori barátnőm szinte sírva.
- Hogy lehet... - lehelte Jasper.
- A fenébe! - sziszegte Rosalie.
- Bella, vámpír... - méregetett Emmett.
 Edward az egyik fának dőlt, arcát a kezeibe temette.
- Miért? Miért? - kérdezgette egyre magától.
- Én... nem... láttam... - akadozott Alice hangja.
- Ki tette ezt veled? - kérdezte Rose.
 De már meg is kapta rá a választ.
- Victória... - nyögte fogcsikorgatva Edward. - az egész...
 hiába való volt...
 Csak bambultam mindd az ötükre, nem értettem ezt Edward mire
 értette, de erre Alice is felszisszent.
- Mi volt hiába való? - kérdeztem rá.
- Majd később elmondjuk, de most nyugodj le. - kért kedvesen Jess.
 És már éreztem is magamon a képességét.
 Nem örültem neki, hogy az érzelmeimet birizgálja, de jól jött.
- Gyere el hozzásk és beszéljük ezt meg. - próbálkozott
 Emmett is - Carlisle és Esme...
 Nem hagytam befejezni.
- Soha! - csattant a hangom - Hagyjatok engem békén! Eddig is
 tökéletesen meg voltam nélkületek, ez után is megleszek.
 Engedjetek el! - követeltem.
- De Bella, mi csak... - kezdte Emmett.
- Emmett nincs de! Már rég túl tettem magam rajtatok. Titeket
 nem érdekelt mi van velem, hát ez után se érdekeljen. Felejtsetek
 el, mintha nem is láttatok volna. A számotokra már amúgy is rég
 meghaltam, nem igaz? Mit vártok tőlem? Hogy a karotokba omlok?
- Mi csak... nagyon meglepődtünk. - válaszolt Rosalie.
 Edward rám sem mert nézni, pedig igencsak kíváncsi voltam, hogy
 ő mit érezhet.
 Ki akartam olvasni a szeméből.
 De ő csak a fát markolászta és a fejét rázta háttal nekem.
- Srácok. Engedjétek, hadd menjen. Ezen azt hiszem mindenkinek
 túl kell lépnie.
- Nem Alice. Nekem nem. Én már hetvenegy éve túl léptem.
 Erre még Edward is odakapta a fejét.
- Igen, úgyhogy békén hagyhattok, tudok vigyázni magamra.
 Eresszetek.
 Mindegyikük félreállt az utamból, én pedig szó nélkül vissza-
 iramodtam a tankönyveimért és muszáj voltam visszamenni mintha
 semmi sem történt volna.
 Az angol órám kezdődött.
 Hála a teremtőnek már csak ez az egy órám volt hátra.
 Ki kellett bírnom.
 Itt nem szaladtam össze Cullenékkel, de a kocsimhoz menet már
 nem lett ekkora szerencsém.
 Ők két autóval tőlem jobbra parkoltak és persze amíg a verdához
 nem értem végig engem méregettek, de nem jöttek közelebb.
 Csak álltak és bámultak.
 Edward arcát - nekem érthetetlen módon - kín és fájdalom torzította.
 Rájuk sem akartam nézni.
 Beszálltam az autómba és úgy nyomtam a gázt, hogy majd kitapostam
 a kocsi lelkét.
 Hazaérve berohantam a házba, magamra zártam az ajtót és ha tudtam
 volna azonnali sírásrohamot kapok, de nem tudtam, így csak a
 szememet szúrták nem létező könnyeim.
 Folyton csak az járt a fejemben, ha tudtam volna... ha csak sejtem...
 de bolond voltam.
 Hát persze... Carlisle-nak London az otthona, itt született.
 Újra láttam őt és bevallom, egyáltalán nem tetszett ahogy
 kinézett.
 Az arca teljesen beesett, hatalmas lila foltok éktelenkedtek mindd
 két szeme alatt és koromfeketén csillogott a szemszíne.
 Éhezett.
 Borzalmasan festett.
 De miért is érdekelt ez engem?
 Nagyon felkavart, hogy láttam azokat akikről azt is hihetném, hogy
 csak a képzeletem szüleményei.
 Minden teljesen megromlott amikor megismertem őket, felborult az
 életem és elvesztettem mindent és mindenkit aki fontos volt
 számomra valaha.
 Ha nem szeretek bele egy vámpírba és nem kellett volna megvédenie
 Jamestől, akkor Victóriával sem találkozok és nem lennék az ami
 most is vagyok, na és persze el is hagyott az a szerelem akiért
 az életemet is feláldoztam volna.
 Igen, vámpírrá szerettem volna válni, de ő általa és vele élni
 a végtelenségig, nem pedig így mint egy kivert kutya.
 A hetven év alatt összesen két vámpírral találkoztam csak, de ők
 nem emberi vérrel táplálkoztak.
 Nem voltak sem túl beszédesek, sem pedig kedvesek.
 A magány a legborzalmasabb dolog a világon.
 Alice-től annó hallottam a Volturikról, az olasz vámpírokról és
 bizony párszor megfordult a fejemben, hogy csatlakozom hozzájuk
 csak azért, hogy ne legyek egyedül, de aztán mindíg elvetettem
 az ötletetés a magányomba maradtam.
 Talán ha találtam volna egy társat...
 Csak egy baj akadt ezzel, hogy sosem felejtettem el Edward Cullent,
 a nem létező szívem mindíg is érte dobogott, a hülye fejemmel
 sosem bírtam őt kipusztítani magamból, pedig próbáltam.
 Hiszen elhagyott, ott hagyott az erdőben, nem érdekelte többé,
 hogy élek vagy halok és én sem tudtam, hogy ő vele mi van.
 Alice sem jött többé, nem írt vissza e-mailen sem, sms-ben sem,
 még a számuk is megszűnt létezni.
 Akkor tőlem miért várták, hogy hallgassam meg őket?
 Nem irónikus?
 Úgy döntöttem nem törődök Cullenékkel többet és majd elköltözöm
 Londonból hamarosan.
 Engedtem magamnak egy forró fürdőt, hogy egy kissé felmelegítse
 jéghideg testemetés bekapcsoltam a hidromasszázst is.
 Az egész egy kis bizsergést éreztem csak, de megnyugtatott.
 Elmerültem a habok világába, közben pedig hallgattam a zenét.
 Egyszer csak Alice termett a kád mellett.
- Bella... - suttogta.
 A fülem így is hallotta.
 Olyan sebesen pattantam fel, azt is elfelejtettem, hogy meztelen
 vagyok.
- Te... hogy kerülsz ide? - kiáltottam fel.
- Jézusom Bella! - fordult el gyorsan - Ülj vissza a kádba!
 Észhez kaptam, ezért nem kellett kétszer mondania.
- Basszus Alice, mi a... - akadtam volna ki.
- Kérlek, hallgass meg. Nem akarunk neked rosszat, sem pedig
 zaklatni, csak... egyszerűen ledöbbentünk és örülünk, hogy látunk.
- Ennyi? Ez minden Alice, mert ha igen, ezért felesleges volt
 idejönnöd, akár el is mehetsz.
 Nem értettem minek jött hozzám.
- Nagyon... hiányoztál. - az arca őszinteséget tükrözött.
- Na ne nevettess. - vágtam fintort - Ha most nem futunk össze,
 mint eddig is éltétek volna a drágalátos életeteket. Én már
 emberként halott lennék. Érdekelt ez eddig titeket?
- Sajnálom... nem tehettünk mást, Edward ránk parancsolt.
 El kellett jönnünk.
- El kellett? Miért? Nem értem?
- Én nem mondhatok erről többet neked, ha tudni szeretnéd ezt
 a részét, Edwarddal kell beszélned.
- Na még csak az kéne nekem! Akkor ennyi?
- Tényleg sajnálom, de többet csak ő tud mondani.
- Ő kerek-perec közölte velem hetvenegy éve, hogy csak nyűg
 vagyok neki. - erre Alice megrázkódott - Nem voltam hozzá való,
 nem akart engem, ennyi. Ezen nincs mit beszélni.
- Bella, ez nem igaz. Akkor ott... hazudott neked, hogy el tudd
 engedni. Ő nem akart...
- Persze, hogy nem akart Alice... engem biztos nem.
- Teljesen félreérted. Edward meg akart védeni téged.
 Igazán kedves barátnőm? - az utolsó szót szinte sziszegtem -
 Hol voltatok amikor szükségem lett volna rátok? Megmondom
 én neked... TI sehol! A farkasok mentettek meg a haláltól,
 úgyhogy hagyjuk a rizsát. Szerettem, de ő csak játszott velem.
 Hagyjatok engem békén, elég fájdalmat okoztatok már nekem.
 Amikor ezt kiejtettem Alicenek eltorzult az arca a fájdalomtól.
 Már majdnem megsajnáltam.
- Bella... - nagy levegőt vett, majd kifújta - Edward azóta nem
 szólalt meg mióta eljöttünk Forksból, csak ha muszáj. Alig
 táplálkozik és már nem is mosolyog egy kicsit sem.
- És ez engem miért érdekelne?
- Oké, akkor mondom másként. Edward idén tervezte, hogy visszamegy
 Forksba megnézni téged.
- Minek is? Hogy élek-e még? Hát mostmár tudja, hogy nem.
- Igen, ezt eltaláltad. Ha még éltél volna 88 éves korod ellenére...
- 89  - javítottam ki.
- 89 éves korod ellenére akkor visszatért volna közénk, de ha nem
 akkor elment volna egyenesen a Volturikhoz, hogy kivégeztesse
 magát.
- Miért tenne ilyet?
- Kérlek beszélj vele, ő minden kérdésedre választ fog adni.
- És ha ez az egész engem már nem érdekel? - kérdeztem szemöldök
 felhúzva.
- Azért gondold át. A legnehezebb döntés volt az életünk során.
 Ha meghallgatod Edwardot, megtudod miért.
- Miért olyan fontos ez nektek? Hisz az csak a múlt. És én nem
 akarok vissza menni a múltba.
- Ha mégis meggondolnád magad, keress fel minket. Örülnénk neki.
- Nem valószínű, hogy így lesz.
 A nagy beszélgetés közben elkezdett kihűlni a vizem.
 A törölközőmért nyúltam, majd felálltam és magam köré csavartam,
 aztán kiszálltam hátat fordítva Alicenek.
- Azért mi várni fogunk. - és egy kis szellő kíséretében eltűnt.
 Kimentem a nappaliba ahol a bárbulton hagyta a címüket.
 Miért kéne nekem velük foglalkoznom?
 Bementem a szobába, felöltöztem, majd elmentem egy kis helyi
 plázába, hogy a dühömet vásárlásba fojtsam, aminek az lett a
 vége, hogy ott hagytam ezerkétszáz dollárt felesleges dolgokra.
 Amint alkonyodni kezdett, elmentem egy egész éjszakás sétára
 a környéken.
 Pirkadatra hazamentem átöltözni, összekészültem a suliba mindezt
 emberi tempóban, hogy addig is telljen az idő, fél nyolcra pedig
 már a suli parkolójában álltam.