Lélek tánc : 9.fejezet

Sziasztok!
Remélem örültök, hogy ilyen hamar megjöttem.
Ez azért történt mert végre elég komit kaptam,
aminek nagyon örülök, másrészt ez engesztelés
tőlem nektek, amiért mostanában eléggé keveset írtam.
Kérlek ne nézzétek az íráshibákat, mert tuti, hogy lesz
ugyanis most egyből a gépre írtam.
Mindenkinek millió csók!! :)

Bella szemszög :

 Nem volt olyan nap, hogy ki ne találtak volna nekem valamit.
 Pénteki napra virradt és én már hajnali ötkor a ruhámat mostam,
 hogy legyen váltásra, ugyanis csak kettőt kaptam készletbe és
 ezeknél sosem lehetett tudni milyen mocskos melót eszeltek ki nekem.
 Amíg a hajnali időkben néha magamra hagytak a "szobámba", szépen
 kicsinosítgattam magamnak, már amennyire lehetett.
 Lemostam a szekrényt kívül-belül, a kisasztalt is, kisikáltam a
 tusolót amennyire lehetséges volt, lesikáltam magamnál is a falakat.
 Ha már egy szemétdombon éltem, legalább a szobám legyen tiszta és
 rendezett, de a napfény nélkül ez így is kriptának tűnt.
 Ami viszont meglepett az utóbbi időben az Heidi viselkedése lett.
 Többször is bejött hozzám tanácsokat osztani, hogy miket ne tegyek
 vagy épp tegyek, normálisabban kezdett velem beszélni, de ha valaki
 más is mellette állt visszatért a megszokott gúnyos modorához.
 Nem tudtam mi üthetett belé.
 Azután elkezdett nekem információkat szolgáltatni Edwardról.
 Hálás voltam a lánynak, mert a nyomorban ő lett a támaszom, a barátnőm.
 Egyik nap rákérdeztem, hogy mi változott meg benne ennyire.
- Miért érdekellek téged ennyire, miért törődsz velem? Ha a többiek
 tudomást szereznek erről, akár meg is ölhetnek.
- A többiek vakok és ameddig te is tartod a szádat... nem lesz baj.
- De mi vezérel, Heidi?
- Tudod - mondta reszketeg szomorú hangon - nagyon régóta szolgálom
 már a Volturit, Aro talált rám egy porrá égetett falucskában ahol éltem
 és megkönyörülve rajtam a bájaim miatt, átváltoztatott és magával hozott.
 Nagyon hálás voltam neki és ezért bármit megtettem volna érte, neki...
 de én nem akarok itt tovább élni, semmi másra nem használnak csak, hogy
 csalogassam ide az embereket. Alig jártam kint a való világban, a
 szabadban, a napfényben... és én erre vágyom, ezt akarom. Azért is
 segítek neked, mert tudom, hogy megfogjátok találni a módját Edwarddal,
 hogy kimeneküljetek innen és akkor...akkor...
- Velünk akarsz jönni... igaz? - néztem rá együttérzően.
- Igen. - suttogta - Tudom Edward mit fog erre mondani, hogy én egy
 Volturi vagyok és bennem nem lehet megbízni mert tuti áruló vagyok, de
 nem... tényleg nem, én csak ki akarok innen jutni, Aro nem enged el
 senkit csak úgy, inkább kitalál valami aljas rágalmat, hogy megöljék.
 Soha nem jutott ki még élve senki, de én szeretnék. Segíts nekem kérlek...
 Egy pár másodpercig törtem az agyam, hogy mit mondjak, mit csináljak.
 Ha tényleg áruló, akkor bizony nekünk végleg végünk és se nekem,
 sem pedig Edwardnak nem könyörülnek, de viszont ha nem az, akkor hogy
 hagyhatnám itt, mikor annyit segített nekem?
 Kattogtam, kattogtam aztán bólintottam.
- Rendben... ha sikerül megszöknünk ebből a patkánylyukból, akkor ígérem
 magunkkal viszünk, de akkor légy mindíg résen, bármikor megtörténhet.
 Már csak azt kell megoldanom, hogy kettesben maradjak valahol Edwarddal,
 egy hely ahol nem bukhatunk le és mindent át tudunk beszélni, de ehhez
 viszont te is kellesz majd.
- Az húzós lesz mert őt eléggé szemmel tartják, de minden tőlem tellhetőt
 megteszek. Viszooont - nyújtotta el a szót hosszasan elgondolkodva -
 lehet, hogy van egy helyem számotokra, oda senki nem jár már hosszú
 évek óta. Teljesen észrevehetetlenek lesztek, az északi szárnyrészben van
 egy helyiség ami régen, Didyme és Marcus rezidenciája volt. Miután
 Didyme meghalt, Marcus üresen hagyta azt a szárnyat és senki nem is
 mehetett oda. Didyme... Aro huga volt.
 Mi a fene?! Ennek a szörnyetegnek még testvére is volt?
 Csak pislogtam a megtudott dolgokon.
- Biztos, hogy nem jár vissza Marcus?
- Egészen biztos, a felesége elvesztése majdnem a halálba sodorta őt is,
 ezért soha többé nem ment oda vissza, hogy emlékeztesse Didyme halálára.
- Hát ezt meg tudom érteni, akkor ott fogunk talizni Edwarddal.
 A szívem csordultig telt reménnyel és hálával Heidi iránt.
 Végre együtt lehetek az én Edwardommal, mégha csak egy kis időre.
- Kérlek, mond meg Edwardnak, ott fogom őt várni... holnap éjjel, nem is,
 inkább hajnali kettőkor, akkor engem sem szokott senki zavarni vagy
 keresni.
- Fogadj meg egy tanácsot Bella, tudom mennyire hiányozhat neked Edward,
 de ne húzzátok az időt, próbáljátok meg nagyon rövidre fogni. Nem akarom,
 hogy lebukjatok, az egyikünknek sem lenne szerencsés és akkor viszont
 már én sem tudok segíteni többet, remélem ezt megérted... kijutni akarok,
 nem meghalni.
- Oké, és Heidi... köszönöm... tényleg. - fogtam meg a kezét.
 Kissebb mosollyal hátat fordított és egy pillanat alatt eltűnt.
 A boldogság a reménnyel kapcsolatban beragyogta a napomat, bármi is
 várt még rám.

 Edward szemszög :

 Aro ismételten feladatot bízott ránk, ha nem volt muszáj, akkor ő nem
 piszkolta be a kezét holmi piti melóval, inkább ránk sózta a piszkos munkát.
 Tudtam, hogy itt is egy ilyenről lesz szó és egyáltalán nem voltam érte
 oda, ismét bántalamazni fognak valakit aki lehet, hogy ártatlan, bár őket
 ez soha nem hatotta meg, kitalált valamit a gyilkolás okán, az őrök pedig
 természetesen még élvezték is amit csinálnak.
 Engem használtak fel, hogy kiolvassam belőlük az igazat, de eddig nem
 volt rá példa, hogy bárkinek is megkegyelmeznének.
 Azt nem értettem, akkor minek kellettem én?
 Amikor beléptünk Demetrivel a nagyterembe Aro, egyből nyáladzásba
 kezdett.
- Edward! Hát végre te is közöttünk vagy!
- Aro! Hivattál, hát jöttem.
 A többiek még mindíg fintorogtak a mesterük nevét hallva,
 nem volt ínyükre, hogy leszartam az ő marhaságaikat.
 Alap közöltem az elején, hogy nem fogok behódolni.
- Remek! - pattant fel a trónjáról - Akkor tehát, lássunk hát neki! Firenzében
 akadt egy vámpír, aki úgy látszik nem igazán értette meg mi az titokban
 tartani a létezésünket. Menjetek, és hozzátok hát őt elénk, de ne essék baja,
 a ti dolgotok csak ennyi lesz. Deeee... - tette hozzá - vigyázzatok vele,
 ugyanis a kis mocsok elég... ravasz. - mosolyodott el gúnyosan.
- Ahogy kívánja mester! - zengték egyként a többiek meghajolva a három
 vén előtt.
 Persze én meg sem moccantam csak mikor elindultunk kifelé.
 Kifelé menet felfigyeltem Demetri és Jane összepillantására, azután pedig
 meghallottam a gondolataikat, amiket bár ne tettem volna.
 Inkább süketültem volna meg!
 Pfúúúj!!!
 Jesszusom, ki gondolta volna, ezek szeretők!
 Úgy húztam el a számat, hogy az elég észrevehető legyen, ami nem is maradt
 tekintetek nélkül.
 Azok az idióták egy pillanatra megfeledkeztek arról, hogy már van közöttük
 egy gondolatolvasó is és zavart szégyenükbe azt sem tudták hova nézzenek,
 mit csináljanak.
 Egy pillanattal később egy másik gondolatot is elkaptam.
 - Edward... Edward... - ismerős volt ez a női hang és azonnal rá is jöttem...
 Heidi?  - Edward, Bella holnap éjfél után, hajnali kettőkor várni fog téged
 az északi szárnyban, Marcus régi rezidenciáján, nagyon fontos... próbálj
 meg ott lenni. - és ezzel ennyi, mintha elvágták volna a vonalat.
 Heidi? Miért segít Heidi? Bella... végre láthatom Bellát?
 Reméltem visszaérünk addigra, Firenze a közelben volt és már a két majom
 sem kísérgetett a szobámba, tudták, hogy úgy sem fogok meglógni Bella miatt,
 sosem hagynám őt hátra.
 Elindultunk Volterra sötétebb sikátoros utcáin át, erdők alatt, ami nekem
 kapóra jött, mert bár Aro azt mondta embervért kell innom, kihasználta az
 alkalmat és lecsaptam egy szarvasra enyhíteni már-már borzalmas éhségemet.
 Mire ezt a többiek észrevették az állatot szinte teljesen lecsapoltam.
 Letéptek róla és undorodó vicsorral a pofájukon dünnyögtek.
- A vámpírnép szégyenei vagytok ti dögevők. - sziszegte Demetri.
- Még a szagotokból is az állati bűz árad! - tette hozzá Felix.
- Nem tudom miért fáj ez nektek, nektek úgy is a drága mesteretek parancsa
 az egyetlen dolog az életben. Úgy vélem ez elégít ki titeket. - vágtam rá.
 Erre Demetri arconvágott, mire a fejem még meg sem moccant.
- Hálás lehetnél a mesternek, hogy életben hagyott a ribancoddal együtt,
 én már rég kitéptem volna a kő szívedet. - mondta Demetri.
- De ugyebár te nem Aro vagy, csak a kiskutyája, ezért azt teszed amit mond.
 Nem az a szánalmas, hogy én állatvéren élek, hanem az, hogy ti mind
 másnak csicskáskodtok.
- Jelenleg te is azt teszed. - vágta rá Alec.
- Elég legyen! - mindenki Jane-re nézett - Fejezzétek be, van jobb dolgunk is
 a kisded játékoknál, ami pedig téged illet - mutatott rám - ezt jelenteni
 fogom a mesternek.
 Ezzel hátatfordítva nekem megindult a többiek után.
- Mozogj már! - szólt hátra Felix.
 Felálltam és utánuk bandukoltam.
 A mi tempónkkal hat óra alatt Firenzébe értünk, igaz addigra már besötétedett,
 de nekünk az csak annál jobban jött.
 Az emberek többsége már hazament az utcákról, az éttermek és kávézók is
 csak páran maradtak nyitva.
 Ez kapóra jött, ugyanis kiélesedett hallásunkat szinte semmi sem zavarta már
 és a gondolatok sem kavarogtak ezrével a fejemben, könnyedén ki tudtam
 szűrni a megfelelőt, akit kerestünk.
 Nem volt nehéz dolgunk, alig két órát csellengtünk az utcákon néha szét-szét
 válva, amikor egy szűk utcáról sikoltást hallottunk.
 Óvatosan kellett megközelítenünk a helyet mert a kis utcától nem messze egy
 szórakozóhely is állt, nem akartunk feltűnni, bár a sebességünk miatt nem
 láthattak az emberek, azt sem akartuk, hogy a vámpír akit kerestünk
 észrevegyen, semmi kedvünk nem volt fogócskásat játszani.
 A gondolatai igen könnyen jutottak el hozzám, éhes volt, nagyon, és folyton
 a véren járt az esze, a brutalitásából sem volt hiány, szét akarta
 marcangolni a lány nyakát, hogy gurgulázva vérbefagyva félelemmel telve
 haljon bele a vámpír tettébe.
- Vigyázzatok, ez egy elborult elme, nem kiszámítható. - suttogtam.
 Bólintottak.
 Felix és Demetri a bal, Jane és Alec a jobb oldali épület tetejére ment fel,
 hogy onnan csapjanak majd le, én pedig egyenesen a lány és a vámpírsrác felé
 vettem az irányt, én lettem a csali.
- Engedd el azt a lányt azonnal. - szóltam rá.
 A fiú zavarodottan éhségtől csillogó vérvörös szemekkel pillantott felém.
- Mégis... ki mondja, ki a fene vagy te, hogy parancsolgatsz nekem?
 Amikor megláttam a fiú arcát azt hittem képzelődöm, de rá kellett jönnöm,
 hogy nem.
 Annyira régen volt.
 Franciaországban, egy operát néztünk meg Carlisle-lal és Rose-zal, de
 hazafelé menet beleütköztünk egy fiúba... egy vámpírfiúba, emberi korát
 úgy tizennyolcnak saccoltam, mint utóbb kiderült beletrafáltam.
 Pár hónapig velünk élt, azt hittük ő lesz Rosalie párja, mert annyira
 kedvelték egymást, de az egyik éjszaka azt mondta elmegy vacsizni -
 hozzáteszem nem vega volt - végül soha nem tért vissza.
 Kerestük egy ideig, azután feladtuk, azt hittük talán meghalt.
 Rose egészen addig magába zuhant míg rá nem talált Emmettre.
 Mi a fene történhetett vele?
 Közelebb léptem hozzá.
- Josh... Joshua? Én vagyok az... Edward. - szóltam hozzá nyugtatólag.
- Ki? Edward? Milyen Edward? - teljesen zavart volt.
 A tekintete egy elmeháborodotté.
- Én vagyok az... - léptem még egyet - Edward... hát nem emlékszek rám?
- Edward... Edward... - tűnödött.
- Franciaország... Rosalie, velünk éltél egy ideig.
 Mintha fény gyúlt volna az agyában.
- Edward? Mint Cullen? - nézett rám merev tekintettel.
- Igen, Cullen! Én vagyok Edward Cullen. Mi történt veled Josh, hova tűntél?
- Én... én nem tudom... nem... emlékszem. - kapott a fejéhez mintha fájna neki.
 Hátrébb tántorodott a lánytól és ezt kihasználva a többiek egy ugrásra
 körbevették, amire a lány felsikkantott, Josh pedig értetlenül meredt körbe.
- Fejezzük be amiért jöttünk. - sürgetett Jane.
- Mit akartok tőlem? - nézett rám Josh.
- Kérlek ne haragudj, de azt a feladatot kaptuk, hogy a Volturi színe elé kell
 vigyünk téged, mert szembetűnően írtod az embereket, ami pedig az egyik
 legnagyobb bűnnek számít.
- De hát az miért baj, hogy táplálkozom?
- Nem az a baj, hogy eszel, hanem az, ahogy eszel! Közel két hónap alatt
 húsz hullát hagytál magad után , amit a hírekben is leadtak, ezt nem
 engedheti a Volturi.
- De hát, éhes voltam! - annyira értetlennek tűnt.
- Vigyük hát! - szólt Demetri.
- Edward... Edward kérlek, ne engedd, hogy elvigyenek! - kérlelt.
- Sajnálom Josh, én nem tehetek semmit, de én is veletek megyek.
- Ne... neeeee!!! - ordította.
- Alec, hallgattasd el! - utasította Jane.
 És Alec aképpen tett, egy pillanat alatt megfosztotta mindenétől szerencsétlent
 majd Demetri a vállára kapva megindult vele.
- És mi lesz a lánnyal? - kérdezte Felix.
 Jane a lányra nézett és szánalmat nem érezve mondta ki.
- Öld meg!
 Felix azonnal a lány mellett termett aki zihált, de már sikítani nem volt
 ideje, egy mozdulattal eltörte a kicsi, vékony, törékeny nyakat.
 A lány holtan puffant a vizes kövön, majd mozdulatlanul terült el.
- Megtámadták. - rántotta meg a vállát Felix.
 Legszívesebben átharaptam volna a torkukat, amiért ennyire semmibe vették
 az emberi életet, de sajnos én ahhoz egyedül kevés voltam, így nem volt mit
 tenni, én is megindultam vissza Volterrába, ahol az én Bellám már várt rám.

Lélek tánc : 8.fejezet

Sziasztok!
Megérkeztem!
Nem tudom mennyire szeretitek a több szemszögűséget,
de én most egy ilyen részt hoztam nektek.
Reménykedem, hogy ez jobban fog tetszeni mint az előző rész,
elég lehangolt lettem a komik miatt, most szeretnék több
hozzászólást is kapni, mert csak így tudom meg mit gondoltok.
Jó olvasást, puszika!


Carlisle szemszög :

 Az eltelet időt, egyre csak várakozással és menekítési tervek
 szövögetésével töltöttük.
 Az ébredés után össze voltunk zavarodva és kótyagosak lettünk,
 azt viszont azonnal észrevettük, hogy Edward és Bella eltűnt a
 Volturikkal együtt... elvitték őket.
 Nem tudtuk eldönteni mit is tegyünk, hogyan lépjünk fel a
 Volturik ellen.
 Hozzájuk képest gyengék voltunk, egyikünknek sem volt semmilyen
 képessége, kivéve Alicet, de az semmit sem segített és Jaspernek
 viszont az még kevesebb, nem a jó kedvüket akartuk emelni Aroéknak.
 Mindenki bolyongó szellem lett a történtek után, nem tudtuk felfogni,
 hogy ilyen megtörténhetett.
 Két családtagunkat is elveszítettük, emellett a "gyerekeknek" ilyen
 állapotok közepedte még a gimibe is állniuk kellett a sarat, ki kellett
 találni valami magyarázatot hova tűnt Bella és Edward, no meg miért
 nem járnak rendszeresen a többiek sem a suliba.
 Csak reménykedhettünk, hogy Edwardék még életben lesznek.
 Ahogy Arot ismertem, le mertem volna fogadni, hogy szüksége volt
 Edward képességére, ezért alkut ajánlott, Bella életéért cserébe és
 az is biztos volt, hogy a fiam beleegyezett, hisz nem tehetett mást,
 Belláért bármit megtett volna.
 Közülünk mindenki megértette ezt és nem is cselekedett volna másként,
 ha a párjáról lenne szó... ha velünk történt volna.
 Alice folyton magát hibáztatta amiért nem látta előre mi is fog
 történni pontosan, pedig semmiről sem tehetett.
 Még a bohókás Emmett is elveszítette állandó jókedvét, nem viccelt,
 nem mosolygott, de még az erejét sem fitogtatta szokásához híven.
 Rose amúgy sem az a nevetőgép, de még rajta is észrevehető lett a
 sajnálat néhány szikrája és furcsán csillogott a szeme, Esme pedig...
 az én Esmem, szinte belebetegedett az aggodalomba és bár könnyezni
 nem voltunk képesek, a feleségem mégis a nap huszonnégy órájában
 sírt vígasztalhatatlanul, és én... én... próbáltam józan maradni,
 tervet ötleni, nem sok sikerrel.
 Számomra a legnagyobb meglepetést az új... azaz NEKEM ÚJ altatási
 képesség okozta.
 Fogalmam sem volt, hogy Alec és Jane együttes ereje ennyire...
 hihetetlenül erős, ezt egyszerűen nem bírtam felfogni.
 Rengetegszer láttam őket kegyetlenkedéseik közepedte, de ezt...
 ilyet sohasem, vagy kifejlesztették, vagy jól titkolták.
 Mindenesetre mindent megpróbáltunk a siker érdekében, megtettünk
 mindent és ezt nem lehetett máshol, csakis Volterrában.

 Alice szemszög :

- Egyszerűen képtelen vagyok felfogni hogyan történhetett meg
 ilyesmi, minden az én hibám... hogy-hogy nem láttam ezt előre,
 én...
- Hányszor mondjam még el neked Alice, te nem tehetsz semmiről,
 kell lennie magyarázatnak... talán blokkolták valahogy
 a képességedet, vagy valamiféle pajzsot emeltek maguk köré,
 a Volturinál nem lehet tudni. - vonta meg a vállát Jasper.
- Jess, ez olyan mintha megvakultam volna és mai napig a sötétségben
 bolyonganék, beleőrülök ebbe a tehetetlenségbe. Még annyit sem
 látok, hogy élnek-e!
 A képességem mintha csak egyszeriben egy csettintésre eltűnt volna,
 semmi nem jött elő, még egy szikra... egy röpke pillanatkép sem.
 Tudtam, hogy Jaspert az őrületbe kergetem, nem lehetett könnyű
 neki a közelembe maradnia, mégsem hagyott magamra egyetlen
 másodpercre sem.
 Mindíg kiállt mellettem és ez egy ilyen helyzetben sem történt
 másként, hálás voltam neki ezért, nélküle tuti begolyóztam volna.
- Jasper... szerinted élnek még? - a hangom sírósan hatott.
- Reméljük a legjobbakat, nem hiszem, hogy Edwardék csak úgy
 feladnák.
 Bólintottam, azután tovább merültem a gondolataimba és erősen
 a látomásaimra koncentráltam, hátha meglátok valamit.
 Jó egy órát bambultunk magunk elé, mikor Carlisle hívó szavára
 lettünk figyelmesek.
 Gyűlést szervezett.
 Nagyon reméltem, hogy valamiféle ötlettel akar előállni, így
 lassan lebattyogtunk az ebédlőbe.

 Edward szemszög :

 Istenem, mit tettek az én gyönyörű szerelmemmel!
 A szemei beestek és a színe kezdett feketére váltani.
 A testét és a rongyokat rajta szén, por és mindenféle folt
 tarkította, de ez mind mit sem változtatott a szépségén.
 Éhes volt és rengeteg energiát veszített, ezt azonnal észrevettem.
 Aro azt mondta, nem fogyaszthatok többé állatvért, emberit kell
 innom, hogy erős maradjak ha szüksége lesz a képességemre.
 Természetesen azonnal elutasítottam, de totál biztos voltam benne,
 hogy csak idő kérdése és Aro nyerni fog.
 Tisztában voltam vele, előbb-utóbb győzedelmeskedik bennem a
 szörnyeteg, elvéve a józan gondolkodásomat, ítélőképességemet.
 Mivel már jó ideje nem vadásztam a szomj kezdte átvenni az
 irányítást az elmémben.
 Nem tudtam mit tehetnék, hogyan juthatnék ki, de erre a kész
 válasz már megvolt... sehogyan!
 Bella is attól szenvedett, de abban már közel sem voltam biztos,
 hogy neki is felajánlották volna akár ezt a lehetőséget, bár ha Aro,
 azt akarta, hogy szolgáljam őket, Bellát is életben kellett tartaniuk.
 Cselédcselédcseléd... más sem vízhangzott a fejemben, de nézzük a
 jó oldalát... még élt.
 Szegénykém, épp a rohadt, penészes köveket kapargatta egy spaklival,
 azután egy drótkefével sikálta tisztára még a kövek közötti
 réseket is.
 Amint meghallotta a lépteinket - ugyanis mindíg akadt egy kísérőm,
 általában Felix, vagy Demetri személyében, ekkor épp Felixen volt
 a sor - felénk fordította a fejét és a szemeibe csillogás fénylett,
 ragyogó szemekkel meredt rám.
 A fájdalom átjárta az egész testemet, félve néztem őt és ő engem,
 nehogy még ezzel is szabályt szegjünk.
 Felix, rám mordult.
- Igyekezz már, nem érek rá egész nap!
 Feléfordultam.
- Hova ennyire sietős? Nem várnak meg a vacsival?
 Sziszegve válaszolt.
- Nekem, lesz vacsim, de dögöket nem szolgálunk fel! - erre Bella is
 elfintorodott - Na, gyerünk!
 Bellára néztem és egy halvány mosolyt küldtünk egymás felé, azután
 lassan elindultam, pedig a lábaim mintha ólomból lettek volna,
 el kellett engednem, nem akartam bajba sodorni a baromságom miatt,
 így is eleget szenvedett.
 Végig magamon éreztem a tekintetét, én pedig fejleszegve totyogtam
 tovább és tovább és tovább, míg a szobámba nem értem.
 Bevágtattam, becsaptam az ajtót Felix orra előtt, pedig biztos,
 hogy be akart nyögni még valami faszságot, de se hangulatom,
 se idegem nem volt a baromságaihoz.
 Levágtam magam az ágyra, a tenyerembe temettem az arcomat.
 Legszívesebben kitörtem volna ebből a bűzös helyiségből,
 visszaszáguldottam volna az én Bellámhoz, a karjaim közé kaptam
 volna, össze-vissza csókoltam volna és úgy vártam volna a halált...
 de ezt nem tehettem meg vele, nem lehettem ennyire önző, így maradt
 a rengeteg VOLNA!!!
 Ki kellett ötlenem valamit, hogy beszélni tudjak vele titokban,
 négyszemközt.
 Ölelni, csókolni akartam.
 Nem akartam őt így látni, a világ legszebb nőjét, az én szerelmemet,
 páromat... cselédként.
 Hirtelen felindulásból egy hatalmasat öklöztem a tőlem jobbralevő
 falba, amiből azonnal kitört egy jókora darab és körülötte
 szétrepedtek a kövek.
 Por és kődarabok sokasága szállt, hullott a földre.
 Felpattantam, fel-alá kezdtem járkálni.
 Megevett az ideg.
- Mihez kezdjek? Mit tehetnék? Hogy jutottunk mi idáig? Miért mi? -
 annyi gondolatom repkedett, hogy ha lehetséges lett volna,
 széthasad a fejem, de ehelyett csak az üresség, a hiány, a félelem
 és a tehetetlenség terhe tört rám.
 Bármit megtettem volna a szerelmemért, de nem minden áron,
 legalábbis nem ami az ő életébe is kerülhet.
 Leültem a földre, összekaparva magam próbáltam tervet ötleni.

 Bella szemszög :

 Azon a héten azt a feladatot kaptam, hogy az összes folyosó falát
 meg kell tisztítanom.
 Szép kis munka mi?
 Akadt belőle legalább száz, plusz-minusz.
 Már vagy a hatvanadiknál tartottam mikor lépéseket hallottam.
 Igazság szerint szinte még arra is gyengének éreztem magam, hogy
 a fejemet elfordítsam, de kíváncsiságom legyőzött, ugyanis nem
 sűrűn láttam életet ezeken a helyeken, kivéve a szolgáló részlegen.
 Nem én voltam az egyedüli nyomorult akinek igába hajtották a fejét.
 Mindenki más feladatot kapott, de legalább klotyót nem kellett
 sikálni, viszont megnehezítette párszor az éhségem elnyomását, hogy
 egyes takarítani való helyek tocsogtak a vértől.
 Ha akkora baromarc lettem volna, még a földről is felnyalom,
 szerintem ezek erre is vártak, hogy egy jót röhöghessenek rajtam
 amiért vega lettem, azt lesték mikor éheztetem ki magam annyira,
 hogy egy embernek essek, ami az én közelemben nem sűrűn akadt.
 Eddig elég jól viseltem.
 Amikor felpillantottam majdnem elejtettem a spaklit.
 Edward állt előttem tökéletes pompájában és... - erre igen
 hányingerem lett - Volturis ruhákban, de még így is a legszebb
 férfi volt a földön.
 A fekete ruha lassan a szeme színével kezdett megegyezni, piros ajka
 pedig a ruhák mintájához, kinézete ziláltnak tűnt, a haja mint mindíg
 kócosnak hatott, bronzos csillogással.
 A bőre fehérebbnek sejlett, talán a ruha tette.
 Kínkeserv és öröm egyvelege jelent meg az arcvonásain.
 Annyira boldog voltam, hogy láthattam, mindenről megfeledkeztem.
 Sajnos annyit sem mondhattam neki, hogy szia, mert Felix mind a
 kettőnket nagyon alaposan szemmel tartott, hogyha bakiznánk
 azonnal szóljon az ő kis pöcs mesterének.
 Jól volt, bizonyos értelemben és nekem csak ez számított.
 Annyira vártam már ezt a pillanatot, mégsem tehettem semmit, még
 a kezét sem szoríthattam meg.
 Felixnek persze ezt a röpke pillanatot is el kellett csesznie,
 sürgetni kezdte Edwardot, hogy húzzon már a szobájába, mert
 Heidi hozza a vacsikat, erre szerelmem kissé visszavágott, de
 egy csepp mosolykával és fájdalmas tekintettel tett egy lépést,
 észrevettem, hogy alig tudja rávenni magát mégegyre, aztán megtette,
 majd ismét, leszegett fejjel bandukolt el mellettem majd messzebb,
 egyre messzebb, mígnem teljesen eltűnt, mintha csak álmodtam volna,
 bár ez köztudott, hogy mi se nem alszunk, se nem álmodunk...
 tehát igaz volt, tényleg itt állt.
 Pár perccel és három lépéssel később, hatalmas csattanás visszhangzott
 az egész épületben, hirtelen riadtan kaptam fel a fejem, de nem
 állt senki még a közelemben sem.
 Akkor jutott eszembe Edward és Felix.
 Nagyon reméltem, hogy nem estek egymásnak, vagy Felix nem hazudott
 valami marhaságot Aroéknak, hogy megbűntessék.
 Sikítást, ordítást nem lehetett hallani ezért a bántalmazást elvetettem
 és értem sem jött senki elhurcolni.
 Visszatértem a penészes falakhoz és az újabb viszontlátásban
 reménykedtem, reméltem hamarosan bekövetkezik.