48.fejezet : Csak mindent sorban

Sziasztok!
Elnézést kérek a késői feltöltésért, de egy anyának ezer dolga van.
Ne haragudjatok az esetleges íráshibákért, de már alig látok.
Az a lényeg, hogy itt van.
Kellemes olvasást.
Sok véleményt kérek. :)
Pusza mindenkinek!


 A történtek után mindenki odarohant hozzám.
 Szinte semmi másra nem voltam képes csak sírni, bocsánatot kérni
 és még többet sírni.
 Edward gyengéden a karjaiba zárva karolt, ölelt, csókolt és
 folyton hajtogatta:
- Hála istennek... annyira... szeretlek... bocsájts meg...
 Ugyan mit kellett volna megbocsájtanom neki?
 Hogy megmentett?
 Hogy nem hagyott veszni?
 Hogy megölte azt azt a rohadékot aki ezt tette velem?
 Inkább nekem kellett volna ezt tennem, mert voltam olyan hülye és
 szóba álltam azzal az őrülttel a sufnis baromsága után.
 De akkor csak a bocsánat szót voltam képes hajtogatni.
 Annyira kimerültem, olyan fáradtnak éreztem magam.
- Rose, kérlek, hozz valami takarót Bellának a kunyhóból.
 - kérte meg Edward.
 Rosalie szinte azonnal ott termett az ágyon lévő pokróccal és
 bebugyoláltak vele.
 Carlisle a hátam mögül szólalt meg.
- Azonnal kórházba kell szállítanunk, nagyon csúnyák a sebei
 és lehet belső vérzése vagy akár törése is. - sürgette szerelmemet.
- Igazad van. Induljunk. - felelte - Majd én viszem.
 Nagyon óvatosan az ölébe emelt.
 Fáradtan, de hálával néztem körbe mindenkire.
 Akkor tűnt fel, hogy a farkasok mind eltűntek és Jacob kihült
 teste sem volt sehol.
- Hova tűnt? A farkasok... - de Edward közbeszólt.
- Ne törődj most ezzel, inkább pihenj. Most már minden rendben lesz.
 - a hangja még mindíg remegett.
 Nem kellett kétszer mondania.
 Mélyen a mellkasához fúrtam magam és lehunyva a szemem, szerelmem
 édes illatát és a süvítő langyos friss levegőt szippantottam
 magamba.
 Elszenderedtem, mert mikor magamhoz tértem már Emmett Jeepjében
 ébredtem, úton a kórház felé, Edward combján pihentetve a fejem.
 Emmett vezetett, Rosalie ült az anyósülésen aki folyton hátrafelé
 fordulgatva engem figyelt.
- Hol vagyunk? - kérdeztem suttogva.
- Hamarosan a kórházba érünk. Már szóltunk a szüleidnek is, akik
 ott várnak rád. - felelte az angyalom a fejemet símogatva -
 addig pihenj kérlek.
 A szüleim - gondoltam - Viszont láthatom őket.
 Mennyit gondoltam rájuk és Edwardra.
 Olyan volt mint egy álom, hogy újra velük lehetek.
 Ettől azonnal könnyek szöktek a szemembe.
 Edward megérezte a sós könnyek szagát és azonnal nyugtatgatni kezdett.
- Csss... most már minden rendben, csss...
 Mire a kórházhoz értünk, anyuék és az ápolók vártak ránk
 hordággyal együtt.
 Azonnal az autóhoz siettek, és Edward óvatos kiemelésével az ágyra
 helyeztek.
 Anya és apa is ott termett és mindkettő zokogva velem egyetemben,
 a homlokomat, a fejem búbját kezdték csókolgatni, símogatni.
 Annyi fájdalom ült ki az arcukra, hogy úgy néztek ki mintha húsz
 évet öregedtek volna.
 Biztosan nagyon borzasztóan festhettem, mert istenhez fohászkodtak.
- Édes kincsem... kisbabám... oh, istenem... - temette anya arcát
 a mellkasomhoz.
- Bells, drágám... megvagy... itt vagy... - fulladozott apám a sírástól
 a kezemet szorongatva.
- Charlie, Renée... ne haragudjatok - szólalt meg Carlisle - de, Bellát
 sűrgősen el kell látnunk. - szorította meg a vállukat.
- Jaj, oh... hát persze... istenem - lépett hátra Renée - ne haragudj
 szívem, biztos fájdalmaid vannak.
 Egy gyenge mosolyt erőltettem a könnyeken túlra.
- Itt leszünk... kint várunk. - tette hozzá apu.
 Sürgősen a vizsgálóba toltak.
 Először levetkőztettek, bár nem volt sok mindent.
 Letisztogattak, lefertőtlenítették a sebeimet, azután jött az
 érzéstelenítés és a nyílt sebek összevarrása.
 Még az érzéstelenítő ellenére sem volt kellemes, de szó nélkül
 tűrtem, hisz segíteni akartak, majd ezek végeztével gondosan
 bekötözték őket.
 Kaptam egy kórházi hálóinget is, amíg a család össze nem pakolt nekem.
 Ezután egy nőgyógyász vett kezelésbe, amit rettegve fogadtam, de
 muszáj volt a történtek után.
 A doktor kedves volt, próbálta elterelni a figyelmemet és lazításra
 kért.
 Mindent megpróbáltam, de egy kis időbe tellett.
 Szóról-szóra elmondta mit csinál éppen.
 A segítségével felültem a vizsgáló székbe és szétterpesztett
 lábakkal lecsúsztam amennyire bírtam.
 Először kesztyűt húzott amit bevazelinezett, felnyúlt ami egyből
 rossz érzést és emlékeket ébresztett, de kibírtam.
 Megtapogatta a hasam alját, hogy fáj-e valahol, de semmi.
 Azután a kacsának nevezett tárgy jött, ami nem csak hideg, de
 feszítő érzés is volt.
 A doki bevilágított, bekukucskált és hála az istennek ismét
 jó hírt kaptam.
 Végül két kenetet is vett.
 Egyet egy üveglapra kent, a másikat egy hosszú fültisztító
 pálca szerűségre, ezeket végül a laborba passzolta.
 Mindent rendben talált.
 Elmondta, hogy a rákszűrés kenet eredménye két hét, de a másiké
 csak két nap.
 Innen kitolva kaptam ismételten egy egyágyas otthonos szobát
 mindennel felszerelve.
 Carlisle-lal kicsit beszélgetve szinte elájultam a fáradtságtól
 és mély álomba zuhantam.
 Az álmaim zavarosak voltak.
 Eleinte minden szép és jó, majd mintha ismét ott lettem volna
 azon a szörnyű helyen a farkassal aki készült nekem rontani.
 Arra ébredtem, hogy sikoltozok és rúgkapálok amire egy ápoló
 rontott be ilyedten.
- Miss Swan, minden rendben? - meredt rám.
 Csak lihegni bírtam csurom vizesen.
 Miss Swan?
 Akkor döbbentem rá, hogy még Swan vagyok.
 Az a szemétláda még azt is elvette tőlem.
 Nem Mrs. Cullen, hanem Miss Swan.
 Azonnal a sírás kerülgetett.
- Miss Swan? - kérdezett ismét a nő.
 Magamhoz tértem.
 A kórházban találtam magam.
- Igen? - néztem fel zavarodottan.
- Jól érzi magát?
- Nem tudom... azaz igen. - a fejem kótyagos volt.
- Máris szólok a doktorúrnak. - ezzel távozott is.
 Az első nap simán ment.
 Látogatók, beszélgetések, sírás-rívás, ölelkezés és pihenés.
 A második nap délutánja már kevésbé.
 A nőgyógyász robogott be Carlisle-lal és egy ápolóval.
- Történt valami? - érdeklődtem.
- Miss Swan, khmm... szóval - krákogott Josh doki - szóval,
 a leletek szerint lenne itt valami, amit ezek szerint nem vettem
 észre - egy kis csend - szeretném újra megvizsgálni.
- Mi? De mégis mit? Mi ez az egész? - feldúlt lettem.
- Csak egy egyszerű hüvelyultrahangról lenne szó, ne ijedjen meg.
- Hah, ne ijedjek meg? - kérdeztem remegve - Ahhoz már késő.
 De ennek ellenére mentem.
 A doki felnyomta azt a micsodát, ami képet adott a méhemről meg
 egyebekről.
 Három percbe tellett mire alaposan körbe nézett bennem és képet
 is készített.
 Alig vártam, hogy mondjon valamit.
- Nos, mit talált?
- Miss Swan - fordult felém - Őszintén nem tudom, hogy ebben az
 esetben ami az öné most ez jó hír, szerencse vagy mi, de másrészt
 sajnálatos ha a vőlegényét tekintem. - magyarázta.
- Nyögje ki végre! - dühödtem be - Kérem. - tettem hozzá.
- Rendben. Nos, ön... meddő... - a szemem tágra nyílt - ami azt
 jelenti, hogy...
- Hogy nem lehet... gyerekem. - meredtem a dokira.
 A gondolataim összecsaptak a fejemben.
 Meddő? Én? Soha nem lehet gyerekem?
 Úgy ültem a széken mint aki kővé dermedt, még a külvilág is
 eltűnt a szemem elől.
 Nem értettem miért rengetett meg ennyire ez a hír, hisz ennek
 köszönhetően nem estem teherbe attól... attól a... gondolni
 sem akartam rá.
 Másrészt pedig, Edwardtól amúgy sem lehetett volna, hiszen
 vámpír, de nem is akartunk.
 Sosem voltam anya típus.
 Akkor miért?
 Magam sem értettem.
- És mégis, mi okozta a... meddőségemet?
- Mi ezt petevezeték elzáródásnak nevezzük, ami meg is egyezik
 a... gonddal. A petevezeték elzáródik, ezáltal a spermák sem
 juthatnak át. Kissebb műtéttel talán... - kezdett volna bele.
- Nem... nem, én, azaz mi, nem akarunk gyereket - mondtam kábán
 - és a műtétekből is elegem van. - tettem hozzá.
- Ahogy gondolja, de ha mégis... - erősködött.
- Nem, köszönöm doktor. Ha nincs más - álltam fel - akkor
 visszamennék a szobámba, persze kísérettel.
 Carlisle-nak egy szót sem kellett mondanom, hallotta és tudta.
 A látogatás alkalmával mindenkivel közöltem az új hírt, akik
 döbbenten hallgatták.
 Edwardot érte legmegrázóbban, ő azt hitte majd idővel akár
 beültetéssel, de szeretnék gyereket.
 Biztosítottam róla, hogy más férfi génjei soha nem is jöhettek
 szóba és, hogy én így is, úgy is csak öt akarom.
 Aztán belekezdtünk egy új, számomra teljesen meglepő beszélgetésbe.
- Kicsim, arról lenne szó, hogy... - de meggondolta magát
 - ááá... inkább hagyjuk, ez ráér később is.
 De én nem hagytam annyiban a dolgot.
- Edward, kérlek mondd. - néztem mélyen a szemeibe - Innentől
 kezdve, soha ne várjunk semmivel. Kérdezz vagy mondd bátran.
- Hát legyen. Arról akartam veled beszélni, hogy mivel az utóbbi
 több hónap a poklot jelentette mindkettőnk számára, és soha
 többé nem akarom, hogy bajod essen vagy elveszítselek,
 megteszem - nézett nagyon komolyan rám - ha még mindíg szeretnéd.
 Nagyot nyeltem.
- Megtennéd? Tényleg? Te? - hitetlenkedtem - Miért gondoltad meg
 magad?
- Igen, én, megteszem. Soha többé nem akarlak elveszíteni, azt
 már nem élném túl. Örökké veled szeretnék maradni, melletted.
- Biztos ezt szeretnéd? Nem... undorodtál meg tőlem?
 Meglepődötten fürkészte az arcomat.
- Undorodok? Bella, te vagy az életem, a lelkem, a mindenem
 ezen a világon. Te NEM TEHETSZ SEMMIRŐL. - nyomta meg a szavakat.
- Szeretlek Edward. Annyira szeretlek! - fogtam meg a kezeit
 könnytől homályos tekintettel - Igen, nagyon szeretnék a társad
 lenni ameddig csak élünk.
- Én is nagyon szeretlek kincsem.
- Edward... - haboztam - mi lett Jake testével?
- A barátai, a tanács és az apja indián hagyományok szerint
 búcsúztatták el. Billy nem adta át apádnak a testét, hogy ne
 derülhessen ki mi történt. Teljesen magába zuhant, bár ez
 teljesen megérthető. Tárgyaltunk a falkával is, akik úgy döntöttek
 mivel Jake sokszorosan megszegte a szerződést, jogosan léptünk
 fel ellene, így a mi megállapodásunk továbbra is érvényes,
 nem lesz harc közöttünk. Minden marad a régi.
- De, ha a rendőrség kikérdez, mit mondjak? Ki ölte meg?
 Hogy halt meg?
- A mi verziónk, hogy elmenekült előlünk, de mire utolértük volna,
 már darabokra szedte valami vadállat, esetleg medve vagy puma.
- És ezt be is veszik?
- Mivel Billy nem adta ki a testet, hanem elégette, nincs boncolás,
 nincs bizonyíték. Te pedig amúgy is ájult és sokkos állapotban
 voltál.
- Értem. És mi lett a vendégekkel az esküvőn?
- Alice mindent elrendezett. Elmondta nekik miről van szó,
 ezért mindenki a keresésedre indult, majd hazaküldtük a naggyát
 és közöltük, ha bármi történik mindenkit értesítünk. Hát így
 is lett. - biccentettem.
- Hahh... - sóhajtottam - Már Mrs. Cullen lehetnék.
- Ne foglalkozz most ezzel. Ami késik, nem múlik. - csókolt
 meg lágyan.
 Annyira igaza volt, mindíg tudta mikor mit kell mondania.
 A megbeszélt sorrend a teljes felépülés, az iskolát teljes évében
 magántanulóként befejezni, esküvő és végül átváltozni.
 Azért ez lett az utolsó, mert nem éppen lett volna szép látvány,
 ha az esküvőn bárkit is fel akartam volna falni menyasszonyként,
 újszülött vámpírként.
 Hála istennek, mivel a varrataim maguktól gyógyultak és nem
 voltak belső sérüléseim, négy nap után hazaengedtek szigorú
 pihenés keretében, ami annyit tett ki, hogy nem sétálhattam,
 nem csinálhattam semmit, csak egész nap feküdtem, tévéztem
 és zabáltam ezerrel.
 De legalább otthon a családdal, szeretetben.
 A szexet enyhén szólva mellőztük.
 Edward meg sem említette, míg én szóba nem hoztam, erre csak
 ennyi volt a válasza - Bella, ha majd felgyógyultál és úgy érzed
 újra készen állsz rá, akkor majd rávezethetsz. Emiatt ne aggódj.
 - és ezzel nem volt többé téma.
 Szinte minden nap jött valaki hozzánk, besegítettek Edwardnak a
 házkörüli munkákban, hogy a lehető legtöbb időt velem tölthesse.
 Mindenki tisztában volt vele, nekem rá volt szükségem.
 A vizsgálatokat Carlisle végezte el nálunk.
 A varratok egy hónapig voltak bennem, mikor kiszedték undorító
 hegek maradtak utánuk, emlékeztetve a velem történt borzalmakra,
 amit sosem feledtem.
 Mire észbekaptam késő ősz lett, majd tél.
 A karácsonyt és a szilvesztert a családtagokkal és barátokkal
 töltöttük, kivételesen nem nálunk.
 Csak úgy mint tavaly, itt sem úsztuk meg egy csomagtartónyi
 ajándék nélkül.
 Mindenkitől olyan dolgot kaptunk, amivel otthonosabbá tehettük
 már amúgy is csodás fészkünket.
 A szilvesztert Cullenék szervezték hatalmas buli keretében.
 A fél iskola, a szüleim, mi és még a farkas falka is meg lett
 hívva, akik elfogadták a meghívást, Billy kivételével.
 Tudtam, hogy soha nem bocsájt meg nekünk, de nem is vádaskodott.
 Egyszerűen csak nem akart látni minket, még aputól is teljesen
 eltávolodott.
 Őszintén sajnáltam.
 Tavaszra Billy teljesen beleőrült fia elvesztésébe, ő volt neki
 az egyetlen támasza.
 A lányai rég elhagyták már, így semmije nem maradt.
 Április tizennegyedikén öngyilkosságot kísérelt meg a hajnali
 órákban, amit sajnos túl későn vettek észre.
 Billy hasba szúrta magát, amitől elvérezve lassú, fájdalmas,
 kín halált halt.
 A temetésen mi is ott lehettünk, de vámpírok nélkül.
 Apának nagyon fájt a dolog.
 Elveszítette a legjobb barátját.