47.fejezet : Hetek borzalmai

Sziasztok!
Ahogy ígértem, 4 körül itt!
Meghoztam a már annyira várt frisset!
Jó olvasást kívánok és sok komit kérek!


Ez a rész 18 éven aluliaknak nem ajánlott!


 Bella szemszög :

 Teljesen összeomlottam.
 A könnyeim egy idő után elapadtak, nem voltak képesek többet folyni.
 Az elmém kiürült, nem érdekelt már semmi.
 Minden nap úgy használta a testemet, mintha csak egy rongy lettem
 volna a garázsból, amibe beletörli a mocskos kezeit, kiöblíti és
 újra használja míg el nem szakad.
 Hiába nyüszítettem minden alkalommal, esküszöm erre indult be.
 Tiltakozni már nem maradt egy csepp erőm sem, állandóan a plafont
 bámultam és vártam, hogy vége legyen.
 A testem minden részén kékeslila és zöld folt éktelenkedett,
 nem mondhatnám, hogy gyengéden bánt velem.
 Egy barbár volt.
 Velem kezdte mosatni a mocskos gönceit, én mosogattam,
 én takarítottam, de a levegőre alig engedett, inkább kitárta az ajtót.
 Biztos attól félt, hogy ha Edwardék közelebb járnak akkor
 megérzik a szagunkat, ezért különböző illatosító pálcákat égetett.
 Nagyon rettegtem, hogy egyszer teljesen megőrül, inkább szó
 nélkül teljesítettem mindent amit mondott.
 A napok ólomsúlyként húztak a mélybe, csiga lassúsággal telt az idő,
 de hetek repültek el.
 A kötelektől véres, nyílt sebeim lettek, de ekkor már csak éjszakára
 kötözött le.
 Minden szabad pillanatomban a régi életem, a családom és a
 szerelmem járt az eszemben.
 Nem azért küzdöttem hónapokon keresztül a felépülésemért, hogy
 ekkor feladjam.
 Nem adhattam fel, harcolnom kellett az élni akarásért,
 a szeretteimért!
 Hittem, hogy hamarosan rám találnak és akkor elvisznek oda
 ahova tartozom.
 Pénteki nap volt, már negyvenkét napja szenvedtem a semmi közepén
 ezzel az állattal összezárva.
 Délután, épp kimentem a vécére, Jake addig leült a kunyhó előtti
 székre.
 Mindíg ezt csinálta.
 Mikor magamra zártam az ajtót, mint mindíg kinéztem a kis lyukon
 abba reménykedve, hogy megpillantok valakit, bárkit... és ekkor
 megtörtént a csoda, tényleg volt ott valaki.
 Úgy száz méterre a kunyhótól, az egyik bokor mögül egy fej bukkant
 fel, nem ismertem meg az illetőt, de nem is ez volt a fontos hanem,
 hogy rám találtak!
 A szívem ezerrel dübörögni kezdett, a kezeim remegtek, a gyomrom
 görcsbe rándult.
- Bella, minden rendben? - kérdezte hideg hangon.
- Persze. - próbáltam nem remegő hangon válaszolni - Miért ne lenne?
 Nem kaptam választ.
 Úgy tettem mintha elvégeztem volna a dolgom és lenyugtatva magam
 kiléptem az ajtón, még véletlenül sem arra nézve amerről a
 segítséget vártam.
 Jacob furcsa tekintettel meredt rám, de nem szólt.
 Én elől mentem be, Jake pedig mielőtt belépett volna, kémlelő
 tekintettel körbenézett kint.
 Bent leültem az ágyra.
- Feküdj fel, kikötlek. - mutatott a kötelekre.
- De, hát miért? - néztem fel rá - Nincs éjszaka.
- El kell mennem, van egy kis dolgom.
 Összehúztam a szemöldököm és reménykedtem, hogy nem vette észre ő is
 azt a valakit.
 Nem akartam vele ellenkezni, mert akkor biztosan rájött volna, hogy
 titkolok valamit és akkor bedühödik.
 Kikötötte a már amúgy is sajgó testrészeimet és becsapva maga után
 az ajtót távozott.
 Imádkozni kezdtem, hogy többen is legyenek kint és, hogy vigyenek
 végre el innen.
 Rettegtem a tudattól, hogy van kint valaki akire Jake rátalálhat.
- Mi lesz, ha az-az őrült rajtaüt? Akkor esélyem sem lesz soha
 megmenekülni, élni! - gondoltam.
 Telt az idő, majd megőrültem, de háromnegyed órán keresztül semmi
 nem történt, mígnem hirtelen kicsapódott az ajtó, neki a fali
 gerendáknak és Jacob megveszett pillantással, fújtatva
 elindult felém.
- Te tudtad! - ordította.
 A szívem felkúszott a torkomba és rettegve figyeltem az örjöngő
 állatot aki felém igyekezett.
- M-mit? M-mit tudtam? - kérdeztem rettegve.
- Itt vannak! Azonnal el kell mennünk! - kiabált rám.
- D-de mégis kik? Kikről be-beszélsz? - nem tudhatta meg, hogy
 láttam valakit.
- Rohadt, tetves, vérszopó dögök! - csikorgatta a fogát és
 nekiesett a köteleknek.
 Hatalmas félelemmel megtelve figyeltem szó nélkül mire készül.
 Mikor felrántott az ágyról, összekötötte a két kezem és úgy
 rángatott kifelé az ajtón.
 Mire kiértünk három lépésre megtorpant, én pedig egyenesen
 nekivágódtam a hátának, majd a térdeimre rogytam.
 Nagyon gyenge voltam.
 A  fejem előre bukott, de erőt vettem magamon és nagy nehezen
 felnéztem.
 Abban a pillanatban ahogy megtartottam magam és körbenéztem
 mi történhetett, könnyek szöktek a szemembe és rázkódni
 kezdett a testem a zokogástól.

 Jacob szemszög :

 Kikísértem Bellát a vécére, mint ahogy szoktam mert még véletlenül
 sem akartam tőle egy meggondolatlan szökési kísérletet.
 Leültem a székembe és vártam.
 Egyik pillanatról a másikra egy szív egyre hevesebb dobbanásaira
 lettem figyelmes, ki másé lehetett volna mint, Belláé.
 Azonnal felmerült bennem a kérdés - Vajon mi zaklathatta fel ennyire,
 főleg a vécén? - furcsálltam a dogot.
 Mélyet szippantottam a levegőbe, amikor megcsapta az orrom egy
 csontig hatoló édes szag.
 Már tudtam, de azért megkérdeztem.
- Bella, minden rendben?
- Persze. - felelte pimasz hazugsággal - Miért ne lenne?
 Majd megevett az ideg, hogy megpróbált félrevezetni, de nem
 kezdhettem kint vele őrjöngeni.
 Rá kellett jönnöm ki ólálkodik a közelünkben, ezért amint bementünk
 ki is kötöztem Bellát, hogy körbe tudjak szaglászni.
 Tettetett értetlenséggel, de engedelmeskedett nekem.
 Mérgembe bevágtam magam után az ajtót.
 Megindultam körbepásztázni a körülöttünk levő erdő széleit,
 természetesen átlényegülve.
 Sokkal jobb volt a szaglásom és a hallásom.
 Idővel rátaláltam a helyre ahol a betolakodó bújkálhatott egy ideig.
 Csak is egy rohadt vérszopó lehetett, ugyanis ezeknek a mocskoknak
 olyan édes bűzt áraszt a rothadó testük, ami semmihez nem volt fogható.
 Az orrom megtelt ezzel a bűzzel amit követtem egy ideig, de aztán
 visszafordultam mert eszembe jutott, mi van akkor ha ez csapda és míg
 én itt szaglászok, a kunyhóban hagyott Bellát, valaki már el is
 rabolta tőlem.
 Gyors tempót vettem fel.
 A kunyhótól húsz méterre visszaváltoztam és magamra kaptam a
 lábamhoz kötött gatyát.
 Szélsebesen berobbantam, Bellára szinte a szívrohamot hozva és
 elkezdtem ordítani dühömben.
- Te tudtad!
 Arca félelmét tükrözte, tudta, hogy tudom, hogy tudja, de még így is
 a szemembe hazudott.
- M-mit? M-mit tudtam? - dadogott óriási szemeket meresztve rám.
 Rájöttem, nincs más esélyünk, csak ha elmenekülünk.
 Ki tudja hányan vannak és mikorra érkeznek.
- Itt vannak! Azonnal el kell mennünk! - kiabáltam.
- D-de kik? Kikről be-beszélsz? - legszívesebben megfojtottam volna.
- Rohadt, tetves, vérszopó dögök! - sziszegtem és nekiugrottam a
 köteleknek, hogy kibogozzam őket.
 Mikor felrántottam az ágyról, összekötöttem a kezeit a csuklójánál
 és egy kötéldarabbal elkezdtem magammal húzni.
 A szar teljesen elborította az agyam.
- Hát, már soha nem lesz nyugta az embernek ezektől a férgektől?
 - tomboltam magamban.
 Abban biztos voltam, hogy ezért az árulásért Bellát, meg kell
 majd bűntetnem.
 Amikor kiléptünk, három lépésnyire megtorpantam aminek az lett az
 eredménye, hogy Bella, nekem vágódott és térdre rogyott.
 Akkor, ott, kitisztult a fejem és a látvány egyáltalán nem
 tetszett.
 Ez nagyon nem volt rendjén, de tudtam, hogy harc nélkül nem
 fogom feladni.
 Ő az enyém volt.
 Bella, csak az enyém!
 De, ott álltak.
 Mindd ott voltak.

 Edward szemszög :

 Már negyvenkét tetves napja kerestük Bellát.
 Hatalmas volt a terület amit át kellett fésülnünk, minden lehetséges
 barlangot, rétet és egyén helyeket is átkutattunk, de semmire nem
 jutottunk.
 Kezdtem beleőrülni.
- Nem nyelhette őket el a föld! - keseregtem.
- Megtaláljuk. - nyugtatott folyton Alice.
- És akkor szőnyeg lesz a korcsból. - tette hozzá Emmett.
- Jasper hamarosan visszatér Denaliékkal és akkor remélhetőleg
 lesz valami jó hírük. - szorította meg hugom a vállamat.
- Minden nap ezt mondod, de már kibaszott negyvenkét nap, Alice.
 Negyvenkét rohadt nap és még mindíg nincs velem a menyasszonyom.
 Itt kell lenniük valahol! Kitépem a rohadék mocskos szívét!
 - szorítottam ökölbe a kezemet.
- Megtaláljuk, bízz benne. - bíztatott anyám.
- Hiszek... - suttogtam - hiszek.
 Ott álltunk a semmi közepén a hegyek lábától nem messze, amit
 körös-körül fák és bokrok öleltek.
 Agyilag kimerültem... teljesen kimerültem.
 Biztos voltam benne, hogy valamit kihagytunk.
 Tovább kellett volna menni, a hegyeken túlra kellett volna jutnunk,
 de hiába állt mellettünk annyi ember, vámpír és farkas...
 - igen, a farkasok is mellénk álltak - hatalmas területet kellett
 mindenkinek átfésülnie és ez nem egy napba tellett.
 Semmi kiinduló pontunk nem volt, se nyom, se szag, egyszerűen a
 nulláról indultunk és csak ilyen hosszú idő múltán értünk el erre
 a helyre.
 Ahányan voltunk, annyi felé mentünk.
 Denaliék, Sam-ék, a családunk, Charlie-ék.
 Az embereket az ellenkező irányba küldtük, már csak azért is, hogy
 még véletlenül se tudják meg egyikőnk titkát sem.
 Renée teljesen magába zuhant, alig beszélt, nem akart enni és
 folyton sírt.
 Én sem éreztem jobban magam, de nekem muszáj volt összeszedettnek
 lennek, Belláért.
 Apámék mindíg ezt mondogatták - Enned kell, hogy erős légy.
 Bellának szüksége lesz rád. - tudtam, igazuk van.
 Gyengén nem téphettem szét egy farkast, ha csak egy hibát is vétettem
 volna, Bella, és én soha nem lehetnénk örökre együtt.
 Megfogadtam, ha rátalálunk, megteszem amit már oly sokszor kért
 tőlem, én pedig megtagadtam.
 Rájöttem... és csak későn, hogy igaza van.
 Bármikor elveszíthetem, akármiért.
 De ez többé nem fordulhat elő.
 Ha megtaláljuk, soha nem veheti el tőlem többé senki és semmi.
 Sem betegség, sem egy ilyen veszett dög és még embervéren élő
 vámpír sem.
 Örökre velem marad.
 A semmiből szélvészként Jasper tűnt fel.
 Nagyon izgatottnak tűnt.
- Jasper... - ugrottam hozzá - Jasper, mondj valamit!
- Megvannak! - felelt mosollyal, szikrázó szemekkel.
- Mi? Tényleg? Istenem... - teljesen felpörögtem - istenem, Jasper!
 Hol? Láttad őt? Hogy van? - ömlöttek belőlem a kérdések.
- A sziklákon túl, úgy fél órára innen, keletnek - mutatott a hely
 irányába - De... - hallgatott el.
- De, mi... Jasper? Mi, de? - meredtem rá.
- Bella... nagyon gyenge. Sietnünk kell. Tudom, hogy észrevett és
 szerintem az a rohadék is.
- Azonnal induljunk. - feldühödtem.
- Szólnunk kell Tanyaéknak és a falkának is. Itt vannak a közelben.
 Menjünk. - mondta Emmett.
 Nem is tettünk másként.
 Hamar megtaláltunk mindenkit, végül Jasper útmutatásával elértünk
 arra a helyre, ahol a patkány fogva tartotta a szerelmemet.
 Megbeszéltük, hogy szépen körbe kerítjük a helyet.
 Voltunk rá elegen.
 Egy mocskos kis porfészek kunyhót pillantottunk meg, ahonnan dőlt ki
 az illatosítók tömény szaga.
 Kinti vécé és vágott fa.
 Villanyvezeték nuku.
 Hánynom kellett a helytől és még belegondolni is borzalom volt,
 hogy az életem értelme itt raboskodik hosszú ideje.
 Mindenki elfoglalta a helyét, egy vámpír, egy farkas felállásban.
 Akkor egyszer csak kivágódott az ajtó.
 Először a lábtörlő szőrcsomó lépett ki a kezében egy kötéllel
 maga után vonszolva az én életemet.
 Azonnal fékezhetetlen, brutális düh öntött el, főleg mikor az a
 patkány lefékezett és ő nekiesett és csontroppanások közepedte
 térdre zuhant.
 Legszívesebben azonnal mellette termettem volna, de lefagytam a
 látványtól és velem mindenki más is.
 A szerelmem csöpp teste tele volt zúzódásokkal, kötélen rángatta
 mint valami állatot, a kötél mentén vér csöpögött a csuklóiból,
 a bokáján szintén kötél és vér nyomai.
 Az amúgy is vékony kis teste csontsoványan, össz-vissz egy bugyi
 és egy agyon szakadt ing lógott róla, gyenge volt mint a harmat.
 Apró fejét alig bírta megemelni, de mikor megtette a vér is belém
 fagyott.
 A szemei sírástól duzzadtak, lila véraláfutásosak és teljesen üres
 tekintetűek voltak, az arca csupa horzsolás, az ajkai pedig
 színtelenek, véresre repedezettek, duzzadtak.
 Hatalmas nyüszítés hagyta el a számat mikor a tekintete rám talált.
 Csokoládé szín szemei könnyel teltek meg, az ajkai és teste remegni
 kezdett és csak egy szót suttogott szinte hallhatatlanul.
- Edward...
 Lehajtotta a fejét és zokogásba tört ki.
 Az a szemétláda rántott rajta egyet, amitől az összetört test
 azonnal teljesen a földre zuhant.
 Mindenki felmordult és a gondolatukban csak úgy dobálóztak a tőlük
 meg nem szokott szavakkal.
 Az én fejemben csak két dolog járt - Megnyúzom és Bella. -
 Kettejük között cikázott a szemem.
- Kussolj el, te áruló ribanc! - ordított rá a földön heverő,
 zokogó páromra.
 Felsziszegtem, tudtam nem bírom már sokáig.
- Még egy ujjal hozzá mersz érni... - szorítottam össze a fogaimat.
- Még egyel? - vigyorgott rám a rohadék - Hánnyal érjek még hozzá?
 - húzta fel a szemöldökét.
 Az arcom kő keménnyé vált, a többiek pedig mereven hatalmas
 szemeket meresztettek.
 Nem akartam hinni a fülemnek!
- Tudod... kedves, Edward... - mondta ki undorral a nevemet - nem is
 gondoltam volna, hogy a drága Bella, ennyi féle pózra képes az
 ágyban főleg úgy, hogy ennyire szűk..., de sikerült bejáratnom
 az én méretemre. Neked már túl nagy lenne, harangozhatnál...
 Még a hajam szálai is remegtek a dühtől.
 Hozzányúlt! Hozzányúlt!
- Sa-saj-jnálom... - mondta arccal felém, szégyenébe fulladva szerelmem
 és felém nyújtotta a karját.
 A testem úgy remegett, hogy alig bírtam állni.
 A már amúgy sem dobogó szívem újra és újra meghasadt.
 Istenem... MEGERŐSZAKOLTA!
 A gondolatain keresztül végigvetítette csak nekem, részletről-
 részletre mit tett vele végig.
 Az agyam nem bírta tovább elviselni, összecsuklottam.
 Kezeim közé temetve arcomat némán zokogtam.
 Végig kínozta és én nem voltam mellette, nem tudtam segíteni rajta.
 Soha nem fogja megbocsájtani nekem! - gondoltam - Pedig ígéretet
 tettem neki, hogy mindíg meg fogom védeni és mellette leszek.
 A lelkem amiben szerelmem hitt, ha eddig volt is, akkor abban a
 pillanatban semmivé foszlott.
 Cafatokra tépem a rohadt indián fattyát és a vérében fogok fürdeni!
 - csak ez a gondolat foglalkoztatott.
 Semmi mást nem láttam magam előtt, csak a széttépett hús cafatjait.
 Lassan emeltem fel a fejem és egyenesen a patkány sötét szemeire
 meredtem.
- Most megdöglesz! - néztem rá elborult arccal.
- Gyere csak, te tetves hulla! - remegett meg a teste és két lépést
 előre téve átváltozott.
 Mindenki felsziszegett és támadó állást vett fel, a farkasok
 morogtak és ugrásra készen álltak.
 Szegény Bella, a földön fekve, tágra nyílt szemmel sikoltott fel
 az ilyedtségtől, hisz ő nem tudott róla mi is ez a rohadék.
 A szíve úgy vert mint egy kolibrinek, , megmozdulni sem mert
 a rettegéstől, a könnyei záporként hulltak alá szétzúzott arcán.
 Addig szinte észre sem véve a többi farkast, végigjáratta rajtuk
 a szemét és akkor döbbent rá kik is ők valójában.
 Egy másodpercet sem várva tovább, vámpírsebességgel ugrottam neki,
 nem is gondolkodva, szemből.
 Azonnal ellentámadásba lendült, a mancsával próbálta elütni a
 támadásomat.
 Arrébb ugorva újra meglendülve a torkát vettem célba, de elvétettem
 és a fogai márvány kemény bőrömet karcolták.
 Megpróbáltam mögé kerülni, ami nehéz dolognak bizonyult, össze akartam
 roppantani a bordáit, hogy esélye se legyen védekezni.
 Mindent Jaspertől tanultam, ő volt a legképzettebb harcos mindd
 közülünk.
 Éreztem a farkas társai fájdalmát, de nem léptek közbe tudták, hogy
 Jacob megőrült és közveszélyessé vált, vesznie kellett.
 Ők nem akarták bántani ezért csak végső esetben léptek volna közbe,
 így is megviselte őket ez az egész.
 Több próbálkozás után sem jutottam dűlőre, mikor is az egyik farkas
 felvonyított, ami egy pillanatra megzavarta Jaket, mert Seth volt az,
 így kihasználva az alkalmat odakiáltottam Jaspernek.
- Most!
 Jess egy szemvillanás alatt Jake mögött termett, amit a farkas már nem
 tudott kivédeni és elkapva hátulról átkarolta, majd egy nagy
 szorítással összeroppantotta a bordáit.
 Hatalmas vonyítás közepedte zuhant a földre, majd visszaváltozva
 emberként vergődött a füvön.
 A látványt mélyen magamba zártam, élveztem egy kis ideig, aztán
 Jess felrángatta, a térdével kitámasztotta a lábait, hogy ne
 tudjon összecsuklani és hátrafeszítette a karjait is.
 El lehet képzelni azt a pózt és fájdalmat törött bordákkal, de
 engem hidegen hagyott és a családomat is.
 A kutya csak visított a fájdalomtól.
 Bella összerezzent a hangtól, de a szemei hidegséggel nézték a
 fiú szenvedését.
 A halálát akarta, amit én készségesen teljesítettem neki.
 Az ujjaim a szíve felé vették az irányt, amik odaérve elkezdtek
 a bőrén, majd a húsán, aztán a csontjai közé hatoltak be
 egészen a szívéig, amit mikor megmarkoltam, a légzése megállt.
 Csak hörögni volt képes.
 Egy tized másodpercig csak szorítottam és kiélveztem ahogy az a
 patkányvergődött az élete utolsó pillanatában.
 A farkasok egyként sírtak fel, így köszöntve el őt ettől a világtól.
 Még Bella is könnyezett annak ellenére amit tett vele, hiszen
 egykoron a barátja volt, együtt nőttek fel.
 Végül megadva a kegyelemdöfést egy rántással kitéptem a szívét a
 ropogó csontokon át a helyéről.
 Vér buggyant ki a száján és az utolsó amire ránézett, Bella
 arca volt.
 A légzése végleg leállt, a feje előre bukott és vége lett.