Lélek tánc : 11.fejezet

Sziasztok!
Tudom előre, ezt a részt rövidnek fogjátok találni,
sajnos most ennyire volt időm, de remélem ettől még
tetszeni fog nektek.
A komikat illetően nagyon elszontyolodtam.
Szeretném, ha többen is hozzáírnátok valamicskét.
Puszi mindenkinek!





 Edward szemszög :

 Volterrából azonnal Firenze felé vettük az irányt, kacskaringózva, mindent
 kerülve.
 Próbáltunk emberekkel sem összefutni, még jó, hogy nem voltak olyan közel
 egymáshoz a lakóhelyek.
 Pénzre volt szükségünk, hogy eltűnhessünk Volterra és egész Olaszország
 közeléből is, bank és reptér viszont csak Firenzében akadt egy helyen
 ahol mindkettő fellelhető volt.
 A nyolcvan kilóméteres utat körülbelül negyvenöt perc alatt tettük meg,
 futva, köszönhetően vámpírságunknak.
 Időközben pedig kipattant az agyamból, hova is kellene mennünk, ahol
 még ha keresnének is hónapokba tellhet mire megtalálnak.
 Bellának tetszett az ötletem.
 Amint beértünk a városban, bevágtattunk az első banca feliratú épületbe
 és kissebb-nagyobb akadályokkal, na meg némi profizmussal, papírok nélkül
 is sikerült felvennem nagyobb összeget.
 Hazudoznom kellett eleget, hogy miért nincsenek nálam az irataim, de amikor
 fejből lediktáltam a számlaszámomat, még a bankvezető igazgató is csak
 pislogni tudott, végül az aláírásom ellenőrzésével és egyezésével,
 jóváhagyták a tranzakciót.
 Százhúszezer amerikai dollárnak megfelelő összeget vettem ki, amiből
 negyvenezret átváltottam euro-ra, negyvenet Brazil real-ra, a maradékot
 meghagytam dollárnak, ki tudhatta mi lesz még.
 A reptéren annyira könnyű volt észrevétlenül a pályára érnünk, senki még
 csak nem is láthatott.
 Kerestünk egy magánrepülőt mert a többire jegyet kellett volna vennünk,
 az pedig ebben a helyzetben lehetetlennek bizonyult, kicsengettem a pilóta
 álltal kiszabott összeget és a gép rendbetétele, feltöltése és ellenőrzése
 után fel is szálltunk.
 Mikor már a levegőben voltunk, végre szusszanhattunk egy keveset és
 beszélgetéssel töltöttük az időt.
- Na, most már elárulhatod nekem, hogy-hogy is csináltad ezt a tüzes dolgot.
 - fürkésztem zavarodott arcát.
- Én... én... fogalmam sincs, olyan volt mint egy álom.
- De mégis, hogy lehet, hogy nem égtél el, végtére is körbenyaltak a lángok.
- Igazán, nem is mondanám tűznek, kék lángnyelvek voltak... éreztem a melegét,
 de nem úgy... mitha... mintha valami megvédett volna, egy... egy burok,
 olyan mint valami vastag gumi, amit nyújtani tudok.
- Sose láttam még ilyet, de még hallani sem. Carlisle mesélt nekem egy
 egyiptomi fiúról, Benjaminról, aki a föld elemekkel bír, de ilyet...
 Hogy jött ki belőled? Mi aktiválta? - annyira kíváncsi voltam.
- A félelem és a düh egyvelege váltotta ki, mikor láttam, hogy bántani akarnak
 téged, tehetetlenül álltam és sikítoztam, aztán iszonyat méreg kapott el és
 akkor jött ez az érzés, hogy elégek... aztán kieresztettem.
- Hát nem szívesen kötekszem veled ezután. - mosolyogtam rá.
- Na ja, tüzes családból származom. - felelte kissé elhúzva a száját majd
 elszomorodott.
 A francba, Charlie.
 Az apja heves természete, hát persze, Bella mindíg is olyan volt mint ő.
- Bella...
- Ne... nincs semmi baj. - megsimogattam az arcát.
 Míg meg nem érkeztünk Brazíliába, meséltem Bellának az Amazon klánról,
 biztos voltam benne, ha már az amazonasi esőerdőbe megyünk, valahol, vagy
 valamikor összefutunk velük, jobbnak láttam beszélni róluk, minthogy
 meglepetésként érje őt.
 Kachiri, Senna és Zafrina, aki igencsak nem mindennapi képességgel bír,
 nem fogja bánni, ha egy kis időre mi is elvegyülünk a zöldben.
 Már csak Carlisle-ék aggasztottak.
 Szegénykéim azt sem tudták mi van velünk, de nem is értesíthettük őket.
 A repülőn próbáltak pezsgővel és egyéb dolgokkal kínálgatni, amit mi
 persze nem fogadtunk el meglepődésükre.
 Hosszú volt az út, és mi azt egy falat kaja és ital nélkül ültük végig.
 Nem erősködtek, de furcsállták.
 Mikor a leszállás megtörtént, egy kis hálapézt nyomtunk még mingyegyikük
 kezébe és már viharzottunk is.
 A reptértől kitaxiztunk Água Boa-ig, onnan Paranatinga-ig, azután újabb
 taxival nem kevés pénzért Sorosso-ig ahol beleuntam és vettem egy autót,
 -persze ne luxusra gondoljatok- ami már kevésbé volt költséges és ezzel
 jutottunk el Porto Velho-hoz.
 A további utunkat egy kissebb hajóval tettül meg, ami nem 1-2 órába, hanem
 napba tellett, de minket már nem érdekelt, a lényeg, hogy szabadok voltunk.
 Végállomásunk Tefé lett, ahonnan már szinte pár lépésre bevethettük
 magunkat az erdőbe.
 Egy napot mentünk beljebb és beljebb és beljebb, míg meg nem találtuk a
 magunknak megfelelőt.
 Végre újra ehettünk is, ez a hely maga volt a paradicsom.
 Jaguár, ocelot, puma és még vizidisznó is, bár az annyira nem volt tápláló
 egyikünknek sem.
 A fák hatalmasak, magasan ívelőek voltak, építhettünk az óriási, vastag
 ágaik közé, mint a filmekben.
 Nem is sokat késlekedtünk vele és amellett nagyon élveztük, végtére is a
 mi kettőnk közös új otthonát készítettük.
 Megkönnyített egy-két dolgot, hogy nem kellett se konyha, se fürdő, de még
 ruhásszekrény sem, bár párat abból majd úgy gondoltam nem ártana beszerezni.
 Mindent kézzel munkáltunk meg, kövekkel, indákkal, lapulevelekkel takartunk
 és kötöztünk, és a végtermék mondhatni szuper lett.
 Sosem csináltam azelőtt ilyet, de lapokban már láttam és fel tudtam idézni.
 A csinosítgatást Bellára hagytam.
 Fényre ismételten csak nem hajlottunk, tökéletesen láttunk a sötétben is.
 A végkifejlett egy egyteres, háromszor hármas luk lett, amibe semmi mást
 nem tettünk csak "ágyként" szolgáló füveket, levelekkel lefedve.
 Mi másra lett volna szükségünk?
 Volt fedél a fejünk felett az állandó eső elől, kaja megvolt, víz is akadt
 bőven ha lubickolni akartunk és itt voltunk egymásnak.
 Napközben felfedező utakat tettünk, este beszélgettünk és egyéb biológiai
 felfedezéseket végeztünk.
 Jobban teltek itt a napjaink, mint a Volturi mocskában.
 Ellátogattunk Tefé-re és környékére körbenézni, vettünk egy két váltóruhát,
 könyvet, ágyneműt, hogy azért mégse leveleken hempergőzzünk.

 Carlisle szemszög :

 Alice-nek látomása volt Edwardról miszerint épp készültek megölni őt és
 Belláról, aki számomra is hihetetlenül hanzóan egyszerűen... elolvasztotta
 Demetrit, majd már csak a futást látta.
 Megindultunk Volterra felé, hátha Alice egyebet is lát majd, ami nem is
 váratott magára sokáig, még fél úton sem voltunk amikor bummm...
- Repülőtér. - mondta Alice - Azt nem látom hol, csak azt, hogy magánrepülőre
 szállnak. - nyüszítette. - A fenébe is Edward!
- Akkor azonnal vissza a reptérre, nem mehetünk Volterrába, Aro dühe most
 minket is elpusztítana.
 Repesett a szívem, hogy a fiaméknak sikerült megszökniük és abban reménykedtem,
 hogy nem csak a reptérig jutottak, ugyanis a Volturi csatlósok biztosan a
 nyomukba eredtek Demetri nélkül is.
- Hogy lehet az, hogy mostanában késnek a látomásaim? Ez már nem az első!
 - puffogott a lányom.
- Nem az a lényeg, hanem, hogy tudjuk életben vannak. - feleltem.
 Az utóbbi időben Alice az agyát teljesen megerőltetve és kimerítve figyelte
 Edwardot és Bellát.
 Foszlányokat kaptunk csak, egy-egy pillanatképet, de a remény nem halt meg.
 Azért indultunk útnak, hogy valamiképpen segítsünk rajtuk, még gyilkolásra
 is vetemedtünk volna, pedig én aztán tényleg az erőszak ellen vagyok, de ha
 a fiamról van szó... nem engedek, egyszer már elveszítettem.
 Szerencsére ők előbb léptek, így nem volt szükség efféle vámpírtragédiákra.
 Mire a reptérre értünk, meghúztuk magunkat a közeli hotelben, hogy megvárjuk
 míg Alice-nek újabb látomása nem kerekedik.
 Másfél napot szenvedtünk a habos-babos szobákban a feltűnést kerülve, mire
 végre megtörtént.
 Alice szinte sikítva rontott a szobánkba, nagyon izgatott állapotban volt.
- Tefé... Tefére mentek! Egy hajóból szálltak ki! Sikerült nekik Carlisle!
 - és az ölembe vetette magát. - Annyira örülők. - súgta.
- Ezzel mindenki bizonyosan így van. - Rosalie-ra tekintve is láttam a
 megkönnyebbülést.
 Aztán elhúzódva folytatta.
- Brazília? Mégis, hogy a fenébe jutott ez eszébe?
 Én már sejtettem.
- Eső. Hatalmas terület. Napmentes erdő. És az Amazon klán. - ebből mindenki
 megértette.
 Az Amazon klán nagyon régóta élt már az amazóniai esőerdőkben, és soha,
 senki, nem zavarta még meg őket.
 Főleg nem a Volturi.
 Ők a saját szabályaik szerint élték az életüket, hosszú évtizedek óta.
 Bizonyára Edward is eképpen képzelte.
 Megértettem miért nem hozzánk rohant először fejvesztve, mindíg is minket
 részesített előnybe ha biztonságról volt szó.
 Valószínűleg nem akart ebbe belekeverni minket.
- Miért nem szóltak nekünk? - kérdezte Emmett.
- Gondolkozz egy kicsit fiam. - szóltam rá gyengéden. - Ha belekevernek minket
 egy ilyen dologba, akkor azt mi is megjárjuk, és Edwardról tudjuk ugyebár,
 hogy ezt sohasem hagyná.
- De már mindegy, nem igaz?
- Most már igen, de nem tőlük tudjuk. - feleltem - Induljunk hát, meg kell
 őket találnunk, hogy újra együtt lehessünk és segítsünk nekik.
 Összepakoltuk a motyóinkat, leginkább Alice-ét, és már indultunk is Tefé-re.