Lélek tánc : 8.fejezet

Sziasztok!
Megérkeztem!
Nem tudom mennyire szeretitek a több szemszögűséget,
de én most egy ilyen részt hoztam nektek.
Reménykedem, hogy ez jobban fog tetszeni mint az előző rész,
elég lehangolt lettem a komik miatt, most szeretnék több
hozzászólást is kapni, mert csak így tudom meg mit gondoltok.
Jó olvasást, puszika!


Carlisle szemszög :

 Az eltelet időt, egyre csak várakozással és menekítési tervek
 szövögetésével töltöttük.
 Az ébredés után össze voltunk zavarodva és kótyagosak lettünk,
 azt viszont azonnal észrevettük, hogy Edward és Bella eltűnt a
 Volturikkal együtt... elvitték őket.
 Nem tudtuk eldönteni mit is tegyünk, hogyan lépjünk fel a
 Volturik ellen.
 Hozzájuk képest gyengék voltunk, egyikünknek sem volt semmilyen
 képessége, kivéve Alicet, de az semmit sem segített és Jaspernek
 viszont az még kevesebb, nem a jó kedvüket akartuk emelni Aroéknak.
 Mindenki bolyongó szellem lett a történtek után, nem tudtuk felfogni,
 hogy ilyen megtörténhetett.
 Két családtagunkat is elveszítettük, emellett a "gyerekeknek" ilyen
 állapotok közepedte még a gimibe is állniuk kellett a sarat, ki kellett
 találni valami magyarázatot hova tűnt Bella és Edward, no meg miért
 nem járnak rendszeresen a többiek sem a suliba.
 Csak reménykedhettünk, hogy Edwardék még életben lesznek.
 Ahogy Arot ismertem, le mertem volna fogadni, hogy szüksége volt
 Edward képességére, ezért alkut ajánlott, Bella életéért cserébe és
 az is biztos volt, hogy a fiam beleegyezett, hisz nem tehetett mást,
 Belláért bármit megtett volna.
 Közülünk mindenki megértette ezt és nem is cselekedett volna másként,
 ha a párjáról lenne szó... ha velünk történt volna.
 Alice folyton magát hibáztatta amiért nem látta előre mi is fog
 történni pontosan, pedig semmiről sem tehetett.
 Még a bohókás Emmett is elveszítette állandó jókedvét, nem viccelt,
 nem mosolygott, de még az erejét sem fitogtatta szokásához híven.
 Rose amúgy sem az a nevetőgép, de még rajta is észrevehető lett a
 sajnálat néhány szikrája és furcsán csillogott a szeme, Esme pedig...
 az én Esmem, szinte belebetegedett az aggodalomba és bár könnyezni
 nem voltunk képesek, a feleségem mégis a nap huszonnégy órájában
 sírt vígasztalhatatlanul, és én... én... próbáltam józan maradni,
 tervet ötleni, nem sok sikerrel.
 Számomra a legnagyobb meglepetést az új... azaz NEKEM ÚJ altatási
 képesség okozta.
 Fogalmam sem volt, hogy Alec és Jane együttes ereje ennyire...
 hihetetlenül erős, ezt egyszerűen nem bírtam felfogni.
 Rengetegszer láttam őket kegyetlenkedéseik közepedte, de ezt...
 ilyet sohasem, vagy kifejlesztették, vagy jól titkolták.
 Mindenesetre mindent megpróbáltunk a siker érdekében, megtettünk
 mindent és ezt nem lehetett máshol, csakis Volterrában.

 Alice szemszög :

- Egyszerűen képtelen vagyok felfogni hogyan történhetett meg
 ilyesmi, minden az én hibám... hogy-hogy nem láttam ezt előre,
 én...
- Hányszor mondjam még el neked Alice, te nem tehetsz semmiről,
 kell lennie magyarázatnak... talán blokkolták valahogy
 a képességedet, vagy valamiféle pajzsot emeltek maguk köré,
 a Volturinál nem lehet tudni. - vonta meg a vállát Jasper.
- Jess, ez olyan mintha megvakultam volna és mai napig a sötétségben
 bolyonganék, beleőrülök ebbe a tehetetlenségbe. Még annyit sem
 látok, hogy élnek-e!
 A képességem mintha csak egyszeriben egy csettintésre eltűnt volna,
 semmi nem jött elő, még egy szikra... egy röpke pillanatkép sem.
 Tudtam, hogy Jaspert az őrületbe kergetem, nem lehetett könnyű
 neki a közelembe maradnia, mégsem hagyott magamra egyetlen
 másodpercre sem.
 Mindíg kiállt mellettem és ez egy ilyen helyzetben sem történt
 másként, hálás voltam neki ezért, nélküle tuti begolyóztam volna.
- Jasper... szerinted élnek még? - a hangom sírósan hatott.
- Reméljük a legjobbakat, nem hiszem, hogy Edwardék csak úgy
 feladnák.
 Bólintottam, azután tovább merültem a gondolataimba és erősen
 a látomásaimra koncentráltam, hátha meglátok valamit.
 Jó egy órát bambultunk magunk elé, mikor Carlisle hívó szavára
 lettünk figyelmesek.
 Gyűlést szervezett.
 Nagyon reméltem, hogy valamiféle ötlettel akar előállni, így
 lassan lebattyogtunk az ebédlőbe.

 Edward szemszög :

 Istenem, mit tettek az én gyönyörű szerelmemmel!
 A szemei beestek és a színe kezdett feketére váltani.
 A testét és a rongyokat rajta szén, por és mindenféle folt
 tarkította, de ez mind mit sem változtatott a szépségén.
 Éhes volt és rengeteg energiát veszített, ezt azonnal észrevettem.
 Aro azt mondta, nem fogyaszthatok többé állatvért, emberit kell
 innom, hogy erős maradjak ha szüksége lesz a képességemre.
 Természetesen azonnal elutasítottam, de totál biztos voltam benne,
 hogy csak idő kérdése és Aro nyerni fog.
 Tisztában voltam vele, előbb-utóbb győzedelmeskedik bennem a
 szörnyeteg, elvéve a józan gondolkodásomat, ítélőképességemet.
 Mivel már jó ideje nem vadásztam a szomj kezdte átvenni az
 irányítást az elmémben.
 Nem tudtam mit tehetnék, hogyan juthatnék ki, de erre a kész
 válasz már megvolt... sehogyan!
 Bella is attól szenvedett, de abban már közel sem voltam biztos,
 hogy neki is felajánlották volna akár ezt a lehetőséget, bár ha Aro,
 azt akarta, hogy szolgáljam őket, Bellát is életben kellett tartaniuk.
 Cselédcselédcseléd... más sem vízhangzott a fejemben, de nézzük a
 jó oldalát... még élt.
 Szegénykém, épp a rohadt, penészes köveket kapargatta egy spaklival,
 azután egy drótkefével sikálta tisztára még a kövek közötti
 réseket is.
 Amint meghallotta a lépteinket - ugyanis mindíg akadt egy kísérőm,
 általában Felix, vagy Demetri személyében, ekkor épp Felixen volt
 a sor - felénk fordította a fejét és a szemeibe csillogás fénylett,
 ragyogó szemekkel meredt rám.
 A fájdalom átjárta az egész testemet, félve néztem őt és ő engem,
 nehogy még ezzel is szabályt szegjünk.
 Felix, rám mordult.
- Igyekezz már, nem érek rá egész nap!
 Feléfordultam.
- Hova ennyire sietős? Nem várnak meg a vacsival?
 Sziszegve válaszolt.
- Nekem, lesz vacsim, de dögöket nem szolgálunk fel! - erre Bella is
 elfintorodott - Na, gyerünk!
 Bellára néztem és egy halvány mosolyt küldtünk egymás felé, azután
 lassan elindultam, pedig a lábaim mintha ólomból lettek volna,
 el kellett engednem, nem akartam bajba sodorni a baromságom miatt,
 így is eleget szenvedett.
 Végig magamon éreztem a tekintetét, én pedig fejleszegve totyogtam
 tovább és tovább és tovább, míg a szobámba nem értem.
 Bevágtattam, becsaptam az ajtót Felix orra előtt, pedig biztos,
 hogy be akart nyögni még valami faszságot, de se hangulatom,
 se idegem nem volt a baromságaihoz.
 Levágtam magam az ágyra, a tenyerembe temettem az arcomat.
 Legszívesebben kitörtem volna ebből a bűzös helyiségből,
 visszaszáguldottam volna az én Bellámhoz, a karjaim közé kaptam
 volna, össze-vissza csókoltam volna és úgy vártam volna a halált...
 de ezt nem tehettem meg vele, nem lehettem ennyire önző, így maradt
 a rengeteg VOLNA!!!
 Ki kellett ötlenem valamit, hogy beszélni tudjak vele titokban,
 négyszemközt.
 Ölelni, csókolni akartam.
 Nem akartam őt így látni, a világ legszebb nőjét, az én szerelmemet,
 páromat... cselédként.
 Hirtelen felindulásból egy hatalmasat öklöztem a tőlem jobbralevő
 falba, amiből azonnal kitört egy jókora darab és körülötte
 szétrepedtek a kövek.
 Por és kődarabok sokasága szállt, hullott a földre.
 Felpattantam, fel-alá kezdtem járkálni.
 Megevett az ideg.
- Mihez kezdjek? Mit tehetnék? Hogy jutottunk mi idáig? Miért mi? -
 annyi gondolatom repkedett, hogy ha lehetséges lett volna,
 széthasad a fejem, de ehelyett csak az üresség, a hiány, a félelem
 és a tehetetlenség terhe tört rám.
 Bármit megtettem volna a szerelmemért, de nem minden áron,
 legalábbis nem ami az ő életébe is kerülhet.
 Leültem a földre, összekaparva magam próbáltam tervet ötleni.

 Bella szemszög :

 Azon a héten azt a feladatot kaptam, hogy az összes folyosó falát
 meg kell tisztítanom.
 Szép kis munka mi?
 Akadt belőle legalább száz, plusz-minusz.
 Már vagy a hatvanadiknál tartottam mikor lépéseket hallottam.
 Igazság szerint szinte még arra is gyengének éreztem magam, hogy
 a fejemet elfordítsam, de kíváncsiságom legyőzött, ugyanis nem
 sűrűn láttam életet ezeken a helyeken, kivéve a szolgáló részlegen.
 Nem én voltam az egyedüli nyomorult akinek igába hajtották a fejét.
 Mindenki más feladatot kapott, de legalább klotyót nem kellett
 sikálni, viszont megnehezítette párszor az éhségem elnyomását, hogy
 egyes takarítani való helyek tocsogtak a vértől.
 Ha akkora baromarc lettem volna, még a földről is felnyalom,
 szerintem ezek erre is vártak, hogy egy jót röhöghessenek rajtam
 amiért vega lettem, azt lesték mikor éheztetem ki magam annyira,
 hogy egy embernek essek, ami az én közelemben nem sűrűn akadt.
 Eddig elég jól viseltem.
 Amikor felpillantottam majdnem elejtettem a spaklit.
 Edward állt előttem tökéletes pompájában és... - erre igen
 hányingerem lett - Volturis ruhákban, de még így is a legszebb
 férfi volt a földön.
 A fekete ruha lassan a szeme színével kezdett megegyezni, piros ajka
 pedig a ruhák mintájához, kinézete ziláltnak tűnt, a haja mint mindíg
 kócosnak hatott, bronzos csillogással.
 A bőre fehérebbnek sejlett, talán a ruha tette.
 Kínkeserv és öröm egyvelege jelent meg az arcvonásain.
 Annyira boldog voltam, hogy láthattam, mindenről megfeledkeztem.
 Sajnos annyit sem mondhattam neki, hogy szia, mert Felix mind a
 kettőnket nagyon alaposan szemmel tartott, hogyha bakiznánk
 azonnal szóljon az ő kis pöcs mesterének.
 Jól volt, bizonyos értelemben és nekem csak ez számított.
 Annyira vártam már ezt a pillanatot, mégsem tehettem semmit, még
 a kezét sem szoríthattam meg.
 Felixnek persze ezt a röpke pillanatot is el kellett csesznie,
 sürgetni kezdte Edwardot, hogy húzzon már a szobájába, mert
 Heidi hozza a vacsikat, erre szerelmem kissé visszavágott, de
 egy csepp mosolykával és fájdalmas tekintettel tett egy lépést,
 észrevettem, hogy alig tudja rávenni magát mégegyre, aztán megtette,
 majd ismét, leszegett fejjel bandukolt el mellettem majd messzebb,
 egyre messzebb, mígnem teljesen eltűnt, mintha csak álmodtam volna,
 bár ez köztudott, hogy mi se nem alszunk, se nem álmodunk...
 tehát igaz volt, tényleg itt állt.
 Pár perccel és három lépéssel később, hatalmas csattanás visszhangzott
 az egész épületben, hirtelen riadtan kaptam fel a fejem, de nem
 állt senki még a közelemben sem.
 Akkor jutott eszembe Edward és Felix.
 Nagyon reméltem, hogy nem estek egymásnak, vagy Felix nem hazudott
 valami marhaságot Aroéknak, hogy megbűntessék.
 Sikítást, ordítást nem lehetett hallani ezért a bántalmazást elvetettem
 és értem sem jött senki elhurcolni.
 Visszatértem a penészes falakhoz és az újabb viszontlátásban
 reménykedtem, reméltem hamarosan bekövetkezik.